Könnyű vele beszélgetni. Elég egy rövid kérdés, és mintha kinyitnánk a csapot, máris ömlenek belőle a történetek. Nem csoda, hogy már több mint száz regényt írt, és képtelen leállni. Az írás számára életforma, csillogó szemmel püföli régi írógépét, Erikát. A készülő művet ma már senkinek, még a feleségének, Zsuzsának sem mutatja meg, mert ha neki valami nem tetszik, azon felzaklatja magát.
Feleségével egy évig nem találkoztak
„Persze, hogy felbosszantom magam azon, ha ő nem elégedett, mert túlságosan adok a véleményére – meséli Leslie L. Lawrence, azaz Lőrincz L. László. – Márpedig az én koromban nagyon fontos, hogy az ember ne bosszankodjon semmin, csak a jó dolgokra figyeljen. Alkotni számomra minden nap öröm, így hát feszes napirendem van. Reggelente írok néhány órát, aztán felpattanok a szobabiciklimre, délután pedig általában a kész történetrészeket javítom. A feleségemmel jó kis baráti körünk van, emellett ott vannak a gyerekek, az unokák, akik bearanyozzák az életünket. Ma már jóval kevesebbet utazom, mint régen, így a friss élményem is kevesebb, de azért van még bennem jó néhány megíratlan történet.”
László fiatalon Mongólia-kutató volt, emiatt rengeteget tartózkodott Keleten. Szenvedélyesen kutatta az ázsiai nép történetét, kultúráját, és ez számos későbbi kötetében előjött. Felesége, Zsuzsa India-kutatóként dolgozott, a gyerekeik születése előtt ő is rengeteget utazott, megesett, hogy egy évig sem találkoztak.
„Emlékszem, pénteken volt az esküvőnk, aztán Zsuzsa hétfőn indult Indiába egy évre, én pedig szalma voltam addig – mondja az író. – Aztán később az is megesett, hogy csak átutazóban voltam Budapesten, ő pedig kihozta hozzám a repülőtérre a gyerekeket, hogy legalább lássuk egymást. Ha pedig tehetett, velem utazott. Olyankor hadra fogtuk az összes rokont a családban, hogy a gyerekek jó helyen legyenek. Nem volt ez egyszerű, különösen akkoriban nem, de hát, mondjuk, a kamionosok sem éltek kevésbé komplikált életet” – nevet.
Elsüllyedt a hajó, amin utazott
Megkértük Lászlót, idézze fel nekünk a legemlékezetesebb eseteket abból az időszakból, amikor sokat utazott. „Abban az időben, amikor az egyetemi disszertációm készült, Németországban kutattam – meséli. – Akkoriban ez még nem volt egyszerű, az albérleti szobámat kétezer cetli borította. Meg is beszéltem a lakótársammal, egy tibeti Élő Istennel, aki akkoriban Bonnban tartott előadásokat, hogy mielőtt belép a szobámba, kopogjon, mert akkor becsukom az ablakot, nehogy a cetlik kirepüljenek. Aztán egyik nap feldúltan jött haza, és csak úgy rám rontott. Mondanom sem kell, egy perccel később már együtt kapkodtuk a négysávos úton, tülkölő autók között a cetliket a szélben.”
Az íróval nem csak vicces esetek történtek. Két alkalommal majdnem távozott az élők sorából. Egyszer Indiában millimétereken múlott, hogy ne ossza hat részre a koponyáját egy hatalmas kókuszdió, csak a válla sérült meg. Máskor pedig Vietnámban, a Vörös-folyón elsüllyedt vele egy komp.
„Ritka ütött-kopott tákolmány volt, farönkökből, növényi rostokból, tele emberekkel, akik állították, mindennap ezzel járnak át a folyó túloldalán lévő piacra, így hordják az árut is. Mivel érdekelt a helyi piac, kissé bizalmatlanul, de felszálltam velük. Ekkor golyók hasítottak a levegőbe. Így jelezte a frissen érkezett katonai jármű, hogy még ne induljunk, jönnek ők is. Azonban az autó súlya már sok volt a tutajnak. Először bokáig álltam vízben, majd derékig, végül eltűnt alólam a komp. Valahogyan megőriztem a lélekjelenlétemet, és kiúsztam az örvénylő folyóból. Később tudtam meg, hogy aznap ott kétszázan haltak meg, ami hátborzongató érzés volt.”
Zavarja a csúnya beszéd
A 84 éves író szeret minden témában naprakész lenni, de a számítógépes világot nem tudta megszokni. Ha elkészült a régi írógépén bepötyögött kézirattal, azt a kiadója digitalizálja. A másik dolog, amivel Laci bácsi képtelen megbékélni, az a káromkodás.
„A csúnya beszéd a mindennapok részévé vált, és ez nem tetszik. A könyvekben olyan szavakat használnak, amiket én soha le se mertem volna írni. Nem, mert nem akartam, hogy az anyuka odajöjjön hozzám az író-olvasó találkozón és azt kérdezze: Mondja, mit tanít maga az én gyerekemnek? Illetve így kérdezheti, mert csakis szép beszédet. Sajnálom, hogy ez kikopóban van. Ahogyan az udvarlás is. Mi annak idején, ha az ötödik randin összejött, hogy megfoghattuk a lány kezét, szerencsésnek éreztük magunkat. Ma sokszor öt randi alatt egy kapcsolatban minden megtörténik, sőt már vége is van! Nem azt mondom, hogy a zongora lábára is harisnyát kell húzni, de azért mindennek van határa! – nevet. – A várakozásnak is megvan a maga szépsége. A feleségemmel, amikor a munka távolra szólított, rengeteget vártunk egymásra, vágyódtunk, leveleket írtunk, és a viszontlátás mindig szép volt. Nyaranta kiesett a kezemből a toll, és nem volt utazás. Hónapokat töltöttünk a vízparton, és azzal ijesztgettem a gyerekeket, hogy jön a cápa! Hiába, a történeti izgalmak iránti igényemet soha, egy percre sem tudtam letenni” – búcsúzik mosolyogva.
Mit hord a nyakában?
Több tucat zsinórnyakkendője van, ingekhez kizárólag ezeket viseli. „Sokkal praktikusabb, kényelmesebb, mint egy klasszikus nyakkendő, arról nem is beszélve, hogy szerintem jobban is néz ki. Ez már kultikus, az évek alatt a védjegyemmé vált. Minden alkalomra tartogatok egy darabot, ami egy-egy fontos utazást vagy kutatási időszakot idéz fel bennem” – árulja el az író.
Fotók: Ambrus Marcsi
