Egy átlagos hétköznap késő délután, a Játékszínben találkozunk. Este az óriási közönségsiker Menopauza című darabot mutatják be. Amikor megérkezem, Tóth Enikő éppen Hernádi Judittal beszélget a büfében. Nagyokat nevetnek. Miközben Enikő az öltözőjébe invitál, elmeséli, szerinte az előadás sikerének egyik fontos titka, hogy a szereplők szeretik egymást, teljes a meghittség, rivalizálás nélkül, ami a színészvilágban igen ritka. Nem csoda, hogy úgy érzi, ez az előadás számára igazi ajándék.
„Sosem féltem a korosodástól”
„A darab témája is nagyon fontos nekem, hiszen a női öregedés őszinte bemutatásával tabut döntöget – meséli a 64 éves színésznő. – Úgy gondolom, ahol csak lehet, erről beszélni kell, hiszen mindenki átéli, mégis a mai társadalom úgy viszonyul a korkérdéshez, mintha sokáig élni és ezzel együtt korosodni valami szégyellni való dolog lenne. Én ettől sosem féltem. Emlékszem, amikor általános iskolás kislányként számolgattam, hogy milyen jó lenne még 2000-ben élni, aztán most itt vagyunk, hogy 2024 van, és én még mindig nem érzem öregnek magam. Nem is foglalkoztat. Persze ebben az is benne van, hogy én falusi gyerekként, Taktabájon nem azt láttam, hogy a nők nagyítóval nézegetik magukat, és hibákat keresnek a bőrükön, hanem azt, hogy tevékenyek, dolgoznak és rengeteget tesznek szeretettel a családért. Az, hogy telik az idő és ezzel szaporodnak a ráncok is, teljesen természetes dolog volt, emiatt senki nem dőlt a kardjába. Az idősödés jelei számomra azt jelentik, még mindig élünk, és milyen jó, ha ez így van, azt ünnepelni kell és nem szégyellni. Ezt az érzést adja át tökéletesen a Menopauza.”
Enikő prózai színésznőként kezdetben kissé tartott az előadástól, hiszen énekesnők mellett azért nem könnyű dalra fakadni, de aztán nagyon megszerette a karakterét – egy híres celebet jelenít meg –, és fürdik a szerepben.
„Civilben egyáltalán nem vagyok sztártípus, szeretek csöndes, hétköznapi életet élni, épp ezért nagyon élvezem megformálni azokat a nőket, akik teljesen mások, mint én. Ilyen ez a híres nő, akinek mindene a külsőségek fenntartása, és ilyen Zömbikné is A mi kis falunkban, aki lássuk be, egy jóindulatú pletykafészek, de nagyon is szerethető karakter. Én a hétköznapi életemben, Tóth Enikőként egyáltalán nem pletykálok. Ha valaki elmond nekem valamit, az nálam megreked” – mondja nevetve.
Kislányként borsodi tájszólása volt
A színésznő azt meséli, a mai napig ott él benne az a Taktabájról érkezett kislány, aki nagyra értékeli az élet apró örömeit. A zenét, a természetet, a csöndet. Olykor ma is hazajár a falujába, hogy a temetőben meglátogassa az elhunyt szeretteit, és mint mondja, ilyenkor különleges érzések járják át.
„Már amikor a falu határában vagyok és meglátom a templomot, a víztornyot, az első házat, hevesebben kezd verni a szívem, és elfog az érzés, hogy hazajöttem – meséli. – Csak hatéves koromig éltem ott a szüleimmel, ennek ellenére rengeteg édes gyerekkori élmény köt oda. Nekem csodálatos édesanyám volt. 18 évesen szült engem, így hát sokszor hitték azt, hogy testvérek vagyunk. A gimnáziumban kötelező volt az iskolaköpeny, de nekem nem tetszett egyik sem. Emlékszem, gyönyörű anyagot vettünk, és varratott nekem belőle csinos, egyedi, ezüstgombos iskolaköpenyt. Édesapámmal az egész életet úgy tervezték, hogy az öcsémnek és nekem könnyebb legyen. Ezért döntöttek úgy, hogy felköltözünk a fővárosba. Budapesten lakhatási gondok miatt ideiglenesen a rokonokhoz kerültem, akik a Százados utcai iskolába írattak be. Talán lázadásból, talán a vidéki habitusból fakadóan, nagyon rossz gyerek voltam és nem is tanultam, a rokonok pedig agyonkényeztettek. Amikor néhány hónappal később a szüleimmel végül Egerben kötöttünk ki, új világ kezdődött. A mai napig látom magam előtt azt a kislányt, aki voltam: tél közepén a rózsaszín kis bundámban álltam az új osztályom előtt, és a tanárnő arra kért, mutatkozzak be. Mindenfélét kérdezgettek, és jót röhögtek a borsodi tájszólásomon, ami miatt sokáig kerültem is a szereplést, a nyilvános felszólalás gondot jelentett nekem. Azt hiszem, életem egyik legfontosabb önmeghaladása volt, amikor először ki mertem állni verset mondani” – emlékszik Enikő.
Ő Julia Roberts állandó magyar hangja
A színésznő nem rejti véka alá, korábban neki is volt gondja az önelfogadással. „Fiatal lányként tele voltam komplexussal – árulja el. – Azt mondták, szép vagyok, de én nem láttam magam szépnek, csinosnak, sőt nekem mindig mások tetszettek: a barátnőm, az osztálytársnőm. Magamon leginkább a hibákat láttam meg. Abban, hogy elfogadjam önmagam, sokat segített a Színművészeti Főiskola. Nagyon izgalmas volt az ott töltött évek alatt saját magunkat ízekre boncolni. Ott nem az számított, hogy nézünk ki, hanem az, hogy miként építünk színészi palettát, ami sokkal inkább a lélekről szól. Kezdetben próbáltam elbújni a hátsó sorban, hátha nem szólítanak fel, de aztán eljött a perc, amikor már nem volt hova bújni. Emlékszem, az első helyzetgyakorlatomban reggelit készítettem. Feltörtem a tojásokat, majd felvertem őket egy láthatatlan edényben, ezt követően pedig egy képzeletbeli serpenyőben megsütöttem. Azóta is azt mondom, szavak nélkül, csak a testünkkel és a lényünkkel a legnagyobb kihívás játszani.”
Enikő azonban a hangjával is játszik, méghozzá mesteri módon: immár sok éve, hogy a szinkronban Julia Roberts állandó magyar hangja. „Imádom őt – mondja lelkesen. – Bármikor szólnak a szinkronból, hogy új filmje érkezik, izgatott leszek, mert az ő neve garancia nekem arra, hogy a munka hihetetlenül élvezetes lesz.”
Vigyáz a magánéletére
Büszke a hátországára, de óvja a magánéletét a nyilvánosságtól. Annyit azért elárult, hogy évtizedek óta harmonikus házasságban él civil férjével, és van egy felnőtt fia is, aki már kirepült a családi fészekből, külföldön dolgozik.
Fotó: Olajos Piroska, Trenka Attila, Nagy Zoltán, rtl
