Úgy emlékszik vissza a családi ebédekre Gábor Júlia, mintha csak tegnap történtek volna, mert ezek voltak a ritka pillanatok, amikor néhány órát együtt töltött a szüleivel.
„Nagyon elfoglalt emberek voltak, szinte csak aludni jártak haza. Kisgyerekként alig-alig találkoztam velük, de egy dologhoz ragaszkodtak: a vasárnapi közös ebédekhez. A két nagymamám is velünk lakott, ők vezették a háztartást, főztek, mostak, és gondoskodtak rólam, amíg édesanyám és édesapám dolgoztak. A filmeknek és a tévéjátékoknak köszönhetően az 50-es, 60-as években teljesen más volt a színészek megítélése, mint manapság. Mindketten Kossuth-díjasok voltak és hatalmas rajongótáborral rendelkeztek. Gyerekként zavart, hogy a szüleimet óriási érdeklődés vette körül. Csak otthon tudtunk úgy élni, mint egy hétköznapi család. Az utcán mindig, mindenhol nagy feltűnést keltettek. Anyukám frizuráját másolták a nők, a jóképű apukámba pedig halálosan szerelmesek voltak. Ruttkai Éva és Gábor Miklós egy szem gyermekének lenni pedig azt jelentette, hogy a figyelem rám is irányult” – árulja el Gábor Júlia.
A ruhákat csak kölcsönbe kérte
Jóllehet a szülei nagyon híresek voltak, ez az anyagi helyzetükön nem látszott meg. „A szüleim nem értettek a pénzcsináláshoz, ők művészek voltak. Apukám könyvekre és képzőművészeti alkotásokra költött, de például nem volt balatoni villánk és egyéb luxuscikkünk. Kellemesen éltünk egy polgári lakásban, de semmi különös. A szocializmusban ez teljesen természetesnek számított. Anyukám még drága ruhákat sem vásárolt. A filmfesztiválokon általában a filmgyártól kölcsönzött ruhákban jelent meg, amiket a vörös szőnyeges felvonulás után visszavitt a jelmezraktárba. A szőrmebundája is eredetileg jelmez volt: a Vígszínháztól vette meg, miután már nem játszották azt a darabot, amiben viselte.”
A Ruttkai–Gábor házaspárnak a közös belföldi nyaralás jelentette a pihenést. „Nyáron mindig akadt egy-két szabad hét, amit Siófokon vagy Balatonvilágoson töltöttünk. De a strandra lemenni kész tortúra volt. Percenként kértek autogramot tőlük. Amikor pedig elmentünk egy étterembe, mindenki árgus szemekkel figyelte őket. Szerintem a szüleim élvezték a népszerűséget, mert nem emlékszem arra, hogy teherként élték volna meg. Anyukám sztárnak született: már hároméves korában színpadon játszott. Neki más nem is létezett, mint a színésznői pálya. Megszokta, hogy az érdeklődés középpontjában áll. A színházban is mindig főszerepeket osztottak rá.”
A családi szálak összekuszálódtak
Júlia 11 éves volt, amikor édesanyja elköltözött otthonról. A színészkirálynő nem tudott Latinovits Zoltán bűvkörének ellenállni.
„Anyu és Latinovits legendás szerelme óriási visszhangot váltott ki. Nekem Latinovitshoz nem volt sok közöm, aránylag keveset találkoztunk. Én édesapámmal és a nagyszüleimmel laktam. De anyu gyakran jött át hozzánk, mivel apukámmal a válásuk után is barátok maradtak. Apu később újra megnősült, Vass Éva színésznőt vette el. A családi szálak nálunk nagyon kuszán alakultak, de ha hiszi, ha nem, én érzelmileg nem sérültem, mert a szüleimet imádtam. Anyukámat mindig úgy láttam, mintha velem egykorú lett volna. Amikor tízéves kislány voltam, akkor ő is azzá vált, amikor pedig harmincéves nő lettem, akkor ő is harminccá változott. Mindent meg tudtam beszélni vele. Anyukám egy tünemény volt, ő volt számomra a napsugár. Latinovits váratlan halála után nagyon szoros kapcsolatunk lett. Ő, a férjem és én, hármasban sok közös programot csináltunk. Próbáltuk enyhíteni anyu magányát és Latinovits elvesztésének fájdalmát. A férjemet nagyon kedvelte. Anyu a 80-as években már sokat betegeskedett. Kórházból ki, kórházba be. Viszonylag fiatalon, 58 évesen hunyt el. Apukámmal a kapcsolatom más jellegű volt, ő számomra a szellemi etalon. Sokat olvasott, több idegen nyelven beszélt, naplót vezetett. Az irodalom szeretetét tőle örököltem. Nyolcezer kötetes könyvtáram van.”
Zavarában egy hang sem jött ki a torkán
A házaspár lánya sosem akart színésznő lenni. 17 évesen mégis feltűnt a Szindbád című mozifilmben. „Csak egyetlen egyszer sikerült rábeszélni, hogy szerepeljek. Zavaromban egy hang sem jött ki a torkomon, amikor elindult a felvevőgép. Végül megszólalás nélkül vagyok látható az egyik jelenetben” – meséli Júlia, aki az ELTE bölcsészkarán diplomázott. Ma már nyugdíjas, de korábban könyvtárosként és titkárságvezetőként is dolgozott. A Ruttkai Éva-emlékdíjat pedig a színháztörténész-író férjével, Szigethy Gáborral közösen alapították 1987-ben.
„Az én magánéletem jól sikerült. Gáborral az ötvenedik házassági évfordulónkra készülünk májusban. A boldog házasságunk titka, hogy megegyezik az érdeklődési körünk. A kultúrát, a művészeteket pártfogoljuk, a szüleim szellemi hagyatékát is együtt ápoljuk. Dokumentáljuk a színházi szerepeiket, a levelezéseiket, a kultúrtörténeti fotókat. Azt még nem tudom, hogy mi lesz a személyes tárgyakkal, amikor én már nem élek, de nagyon remélem, hogy Ruttkai Éva és Gábor Miklós öröksége nem egy dohos pince mélyén, kartondobozokban végzi.”
Egy bonyolult szerelem
Ruttkai Éva és Gábor Miklós 1950-ben házasodott össze. Lányuk, Júlia 1953-ban született. A pár hivatalosan 1968-ban vált el. Ruttkai nem ment feleségül Latinovitshoz, de a színész 1976-ban bekövetkezett váratlan halála után is a közös lakásukban maradt. A mai napig nem tisztázott, hogy a depresszióval küzdő színészkirály öngyilkos lett, vagy egy véletlen vonatbaleset áldozata. Ruttkai Éva 1986-ban hunyt el mellrákban, Gábor Miklós pedig 1998-ban.
Fotó: Toroczkay Csaba, Archív, Mti, Fortepan/Szalay Zoltán
