A gyerekek fantáziája határtalan, így bármilyen csínytevés szóba jöhet náluk a bosszantó apróságoktól, a saját vagy mások testi épségét veszélyeztető felelőtlen otrombaságokig. A régi nevelési elvek ilyenkor a testi fenyítés javasolták, mondván: egy atyai/anyai pofon minden komiszság esetén jól alkalmazható. Erről azonban szakpszichológus szakértőnknek nagyon más a véleménye. Azt mondja, ez egy alapjaiban helytelen hozzáállás, és azt is elárulja, mit tegyünk inkább a nehezebb, feszültebb szituációkban.
Gesztusok és hanghordozás
„A gyerekek nevelése abban a pillanatban kezdődik, ahogy először a kezünkbe fogjuk őket. Innentől kezdve ok-okozat összefüggésében élik az életüket – például éhesek, ezért sírnak, és mivel sírnak, ezért enni kapnak. Hamar megtanulják, hogy melyik cselekvés milyen következményt von maga után. Bár itt még szó sincs arról, hogy a hagyományos értelemben tanítanánk őket, valójában mégis tanulási folyamat zajlik” – mondja Varga Judit szakpszichológus. Majd hozzáteszi, hogy később, ahogyan egyre többet megértenek a világból, mi, szülők is így tudunk egyre több információt átadni nekik. Gondoljunk csak a forró sütőre! Már egészen korán megtanítjuk, hogy az az eszköz veszélyes. A hangszínünk és a hanghordozásunk is megváltozik, miközben a babának magyarázzuk, miért nem szabad hozzányúlni. Ilyenkor megváltozik az arckifejezésünk is, tehát nemcsak a kimondott mondatok, hanem a mimika és a gesztusok is információt közvetítenek.
„Jó példa, amikor a pici valami rosszaságot csinál, ami ugyanakkor aranyos is. Sok szülő ilyenkor nehezen palástolja az érzéseit, ezért mosolyogva szól rá. A gyerek pedig nem tudja eldönteni, melyik információ a valódi, amit lát vagy amit hall. Mivel csecsemő korában nem a beszéd tartalma, hanem a hallott hangszín és a látott arckifejezések az elsődleges információforrások, ezért inkább ezekre hagyatkozik. Ilyenkor ő is elneveti magát, és sajnos ez vezethet el oda, hogy később kineveti a szüleit, és nem veszi őket komolyan” – világít rá a problémára a szakpszichológus.
Soha ne minősítsünk!
A szakértő szerint mindegy, milyen korosztályú gyermekről van szó, a hiteles kommunikáció a legfontosabb. Ahogyan az is, hogy a megfogalmazás ne legyen minősítő (például, hogy buta vagy), és a tényekre szorítkozzon (pl. felmásztál a komódra, ami azért baj, mert leeshettél volna). Utána azonban fontos, hogy elmondjuk azt is, hogy ez a viselkedés milyen érzéseket váltott ki belőlünk (nagyon megijesztett/feldühített).
- A három év alatti korosztály a szabályokat is leginkább utánzással sajátítja el, így a megfelelő példamutatás, az „együtt csinálás” vezet el a megfelelő viselkedéshez. Mondjuk el, mi történt, és az miért nem volt jó. Mivel kicsi gyermekekről van szó, hosszú ideig nem tudnak figyelni, ezért egy szerepjáték során is közvetíthetjük – eljátszhatjuk a plüssökkel a szituációt, de akár az esti mesébe is beleszőhetjük történteket.
- Az iskolás és a kamasz korosztály elvileg már tisztában van a helyes és követendő magatartásformákkal, de a hiteles kommunikáció az ő esetükben is fontos.
Túlzott indulat esetén várjunk!
Tegyük fel, hogy mindezeket az előző tanácsokat tökéletesen el is sajátítjuk, de sokszor kimondottan nehéz higgadtan kezelni egy dühítő viselkedést. Mit csináljunk ilyenkor: rögtön jelezzünk vissza, vagy várjuk meg, amíg lenyugszunk?
„Az azonnali visszajelzés a leghatékonyabb, van azonban olyan helyzet, amikor akár a szituáció veszélyessége vagy a felgyülemlett indulatok miatt jobb várni a megbeszéléssel. Az sem mindegy, milyen érzés van bennünk egy-egy helyzetben. Düh, harag, félelem? Ennek megfelelően kell kommunikálni, hiszen minden életkorban tudnia kell a gyereknek, hogy a viselkedése milyen érzést vált ki a felnőttből. Ha túlzott indulat van bennünk, próbáljunk kicsit eltávolodni mind fizikálisan, mind időben – mondjuk, menjünk el sétálni. A nagy horderejű problémák megbeszélése később, akár másnap sokkal hatékonyabb lehet, mivel az aktuális feszültség jelentősen csökken – javasolja Varga Judit. – Az is fontos, hogy figyeljünk a következetességre, mert ezzel állíthatunk fel határokat, és így tudatjuk, meddig lehet elmenni. A gyerekek nem tudják felmérni a helyzeteket, ezáltal nem képesek rugalmasan kezelni a szabályokat és határokat szabni maguknak. A következetesség biztonságot ad a gyereknek, mert tudja, mire számíthat. Ha jót csinál, annak lesz eredménye, de ha rosszat, annak is lesz következménye” – világosít fel a szakember.
Agressziót és szorongást okozhat
És akkor kanyarodjunk vissza kicsit a verésre, mert a pofon nem csak pár percig fáj, arról nem is beszélve, mennyire árthatunk vele annak az embernek, akit a világon a legjobban szeretünk. „A fegyelmezés és büntetés nem egyenlő a testi fenyítéssel. Sajnos azt tapasztalom, hogy még ma is sokan úgy vélik, megengedhető, ha megütik a gyereket, pedig az okozott fizikai fájdalom sérti az erőszaktól való védelemhez való jogukat. Nemcsak fizikai, de érzelmi fájdalmat is okoz a verés. A felnőttek sajnos az érzelmi túltelítődés miatt sokszor nem érzékelik jól a közöttük és a gyerekek közötti méret- és erőkülönbségeket. Változás következik be a felnőtt agyműködésében az erős érzelmek hatására, ami növeli az ütés erejét, miközben csökkenti az ítélőképességet – mondja a szakpszichológus. – Svédországban végeztek egy felmérést, amely során azt az eredményt kapták, hogy öt szülőből kettő nagyobb erővel üti meg a gyermekét, mint azt akarta. Kutatások bizonyítják továbbá azt is, hogy a gyakori testi fenyítést elszenvedő gyerekek agresszívabbakká válnak, fokozódhat az antiszociális viselkedésük. Úgy vélem, még egyetlen embert sem vertek jobb emberré. A lelki hatások sem elhanyagolhatók. Ezeknek a gyerekeknek csökken az önbizalmuk, romlik az önértékelésük, gyakrabban szoronganak és nagyobb eséllyel alakul ki náluk pánikbetegség.”
Szöveg: Sinkó Edit
Fotó: Adobestock
