Egyszer azt nyilatkozta, az ő korosztályuk valósággal szerelmes volt a színjátszásba, a színházba. Gyönyörű mondat, és az a legszebb benne, hogy igaz. Nem munkahely volt az, legyen szó a Madáchról, a Nemzetiről, a Vígről, valamelyik vidéki társulatról, sokkal inkább a második család. Együtt lenni nap, mint nap a próbákon, a büfében, várni a premiert, a sajátot és a kollégáét.
Különleges, semmihez sem hasonlítható életforma. Persze, hogy beleszeret a művészlelkű ember. Mint ahogy mi, nézők is beleszerettünk egy-egy előadásba, akár a filmvásznon, akár a világot jelentő deszkákon láthattuk Szilágyi Tibort, akit a sármja, a férfias megjelenése, az érces hangja, és a színészi tehetsége tette korszakos színésszé. Hivatalosan is, hiszen tagja a Halhatatlanok Társulatának.
Ott, a Gellért fürdőben, a medence szélén várt rá egy negyvenes, kopaszodó férfi, és amikor meglátta, magához ölelte a megszeppent kisfiút. A 13 esztendős Tibikét, aki akkor látta először az édesapját…
Nem akart külföldön maradni
A kezdeti zavar után még kaptak ők ketten a sorstól néhány évet. Majd jött az 1956-os forradalom, és az édesapja elköszönt tőlük. Az akkori párjával nekiindultak a világnak, a szabad világnak. Csak második kísérletre sikerült eljutniuk egy ausztriai menekülttáborba, onnan pedig Kanadába.
Szilágyi Tibor már harmadéves főiskolás volt, amikor újra láthatta az édesapját, aki 1964-ben meghívót küldött a fiának Torontóból.
Eszébe sem jutott, hogy kint maradjon. Hiába csodálkozott rá a világra, hiszen akkor járt először külföldön, mégis vonzotta vissza a színészet, hogy beteljesítse az álmait. Igaz, akkor már túl volt néhány osztályon az élet iskolájában is. Elsőre ugyanis nem vették fel a színművészeti főiskolára, még úgy sem, hogy korábban egyértelműnek tűnt a tehetsége. Már túl volt néhány fontos szerepen, amikor besétált a felvételire, és néhány perccel később kisétált kudarcra ítélve.
Forgácsolóműhelyben dolgozott
De az álmairól nem volt hajlandó lemondani, és úgy fogta fel az egészet, mint egy felkészítőtábort, mint egy lelki és fizikai megmérettetés, amikor segédmunkásnak jelentkezett egy gyárba. Egészen pontosan a Magyar Optikai Művekhez.
Négyforintos órabérért vették fel. Az udvart söprögette, pakolt ezt, azt és közben talán szavalt, verseket mormolt, prózát próbált. Aztán feljebb lépett a ranglétrán. Sashalomra került az Elektronikus Mérőkészülékek Gyárába, egészen pontosan annak a forgácsolóműhelyébe. Órákat utazott otthonról a munkahelyre, fáradt volt, és gyűlölte az egészet. Már-már feladta, már a menekülési útvonalat kereste, amikor felajánlották neki, hogy lehet akár még raktáros is, sőt, raktárvezető. 5 forint 30 filléres fizetést említettek, és ő a következő, immár sikeres főiskolai felvételig ott is dolgozott.
Szilágyi Tibor olyan osztálytársak közé került a főiskolán, mint Csomós Mari, Almási Éva, Juhász Jácint, vagy éppen Kozák András. Szerelmesek voltak a színházba, a színészetbe, mi nézők szerelmesek voltunk beléjük. Szerelmesen néztük a játékukat, a lebilincselő alakításaikat. Szilágyi Tibor mestere lett szakmájának. Kezdésként játszott Kecskeméten, ahol rögtön főszereppel várták. Aztán átszerződött Veszprémbe, és lenyűgözte a publikumot, meghódította a várost. Persze hogy hívták a fővárosba, rögtön a Nemzetibe, de ott sokallották a pénzét, és ő dacos, konok emberként inkább visszament még egy évre Veszprémbe.
De a létra ott magasodott előtte és ő megmászta valamennyi fokát. Újabb és újabb színpadokon, társulatokban mutathatta meg tehetségét. A Tháliában, a József Attila színházban, a Nemzetiben, a Vígszínházban, az Újszínházban, és a soproni Petőfi színházban már nem csak játszott, művészeti igazgatóként is tevékenykedett.
Évtizedek óta boldog házasságban él
Nem csak a színészethez maradt hű, magánéletében is ugyanez jellemezte. A felesége, dr. Sátori Anna ügyvéd, évtizedek óta a párja, jóban, rosszban, viharban, napsütésben. Közös gyermekük nem született, ám az asszony első házasságából származó nevelt lányát a sajátjaként szereti. És a gyermek azóta már unokával is megajándékozta őket.
Szilágyi Tibor 82 esztendős. Rendszeresen úszik, sétál, mozog, s ami talán ennél is fontosabb, játszik. Hiszen az ember a szerelmét soha nem hagyhatja el…
Forrás: Újságmúzeum
Fotók: Fortepan / Szalay Zoltán
