Sinkovits Imre és Gombos Katalin házasságából született Sinkovits-Vitay András.
„Édesapám mindössze 24 éves volt, édesanyám pedig egy évvel fiatalabb, amikor megszülettem, majd két évre rá a húgom, Mariann is világra jött. Drága szüleink nagyon sokat dolgoztak, ennek ellenére mindig igyekeztek számunkra a lehető legjobbat biztosítani. Gyakran a színházba is bevittek magukkal, hogy több időt tölthessünk együtt.
Ennek akkor szakadt vége, amikor egyszer édesanyám színpadi partnere, Uray Tivadar volt, s egy szerelmi jelenetnél beszaladtam a színpadra.
Csípőre tett kézzel megálltam, s azt mondtam: »Ennek édesapám nem hinném, hogy örülne!« Vastapsot kaptam, de ettől kezdve nem mehettem be a színházba. Ezt követően a mindennapokban Marika, fölnevelőnk vigyázott ránk, a nyarakat pedig a nagyszüleinknél és a keresztszüleinknél töltöttük vidéken. Édesapámmal egyidőben csak reggelente, a fürdőszobában találkoztam, amikor a hangját skálázta, mielőtt elindult volna a próbákra vagy forgatásokra” – meséli András.
Kamaszként eltávolodott tőle
De milyen volt Sinkovits Imre a munkájában?
„Minden szerepére nagyon alaposan készült: olvasott, kutatott, akár éjszakákon át is. A könyvek között élt, minden egyes munkához megnézte a kapcsolódó irodalmat. A színház világa természetes közeg volt otthon is, de ahogy az lenni szokott, kamaszéveimben kerestem a magam útját – és emiatt is távolodtunk el akkoriban egymástól. Ebben a korszakban vált fontossá számomra Latinovits Zoltán baráti jelenléte. Nem is annyira apa-fiú, hanem egy külső, másfajta baráti hangot jelentett nekem. Hiszen egy kamasznak nem mindig ideális a kapcsolata a szüleivel.
Zoli bácsi kívülről jött, nem volt családtag, szabadabban tudtunk beszélgetni, az ő javaslatára lettem építész. Jól megértettük egymást, mert engem is furcsának tartott a környezetem, a magatartásommal mindig problémák adódtak. Két óvodából, két általános iskolából és három gimnáziumból csaptak ki” – árulja el András, aki a színművész diploma megszerzését követően 15 évet élt külföldön.
Apja véleménye hatással volt rá
„Édesapám nagyon kritikus volt velem. Eljött titokban a vizsgaelőadásomra, majd az előadás végén csodálkozva kérdezte tőlem: »Mukikám, hát te itt vagy?« Mondtam neki, hogy véletlenül igen, és azután érdeklődtem, hogy tetszett-e a színészi játékom, mert én jónak ítéltem meg.
»Hát, te benne voltál, és melyik szereplő?«
Amikor elmondtam, hogy én voltam az a mórbarnára festett színész, azt felelte: »Azt nem tudom, hogy milyen színész vagy, mert egyetlen szavadat sem értettem!« Pedig én a lelkemet kitettem, ott zokogtam… – válaszoltam neki, erre ő azt mondta: »Mukikám, jegyezz meg valamit: a néző én vagyok, én vettem a jegyet, nem érdekelnek az érzéseid, mert én akarok érezni. Az, hogy te közben mit érzel, az nem érdekel.« A megjegyzése kijózanítólag hatott rám, többet ért, mint négy év a Színművészeti Főiskolán (pedig Szinetár professzor úr zseniális volt), ugyanis egy életre megtanultam: a közönség mindig az első, és a véleménye mindenekfelett áll.”
Kitiltották a színházból Sinkovits Imre fiát: „Sosem éreztem azt, hogy édesapám árnyékában élek”
Ez is érdekelhet
Három éjszakán át beszélgettek
Sinkovits még éltében legenda lett. Fia, András mégis ezt mondja:
„Sosem éreztem azt, hogy édesapám árnyékában élek, mert különböző karakterek voltunk. Belőle hőst faragtak, pedig fantasztikus humora volt, miközben én intellektuálisabb szerepeket kaptam. Istennek hála, megadatott a közös színházi munka is, a Mózes című darabban együtt játszhattunk.
Az apa-fiú kapcsolat a kamaszkori nehézségek után, később vált nagyon szorossá, sőt a legmélyebb szintre emelkedett.
Volt egy oroszországi utunk – ha jól emlékszem, éppen akkor tört ki a moszkvai puccskísérlet, és három napig nem hagyhattuk el a szállodát. Kihasználtuk, vittünk fel a szobába néhány üveg bort, és három éjszakán át beszélgettünk, mélyen, őszintén, mindenről. Azt hiszem, onnantól mondhatjuk, hogy egy teljesen új, minőségi lelki kapcsolat alakult ki köztünk. Egyszerre volt az édesapám, a kollégám és a barátom” – meséli András.
Ez a kapcsolódás később a művészi munkában is megmutatkozott. A Lélekben összenőve című közös előadóestjükkel húsz országot, köztük Amerikát is bejárták. A darab mintegy 15 éven át volt színpadon, s nem csupán közös előadás volt, hanem kettejük kapcsolatának művészi kifejeződése.
Bár sokan gondolhatnák, hogy egy ilyen kiemelkedő képességű színész fia óhatatlanul az apja árnyékában marad, András másként élte meg: saját útját színészként és rendezőként alakította ki. A színházi és filmes munkákon kívül szinkronizált is, de talán épp a közös est mutatta meg leginkább, hogy apa és fia milyen mély, belső kapcsolatban állt. Sinkovits halála előtt két nappal is együtt dolgoztak.
„Édesapám abba betegedett bele, hogy 2000-ben harmadjára vették el tőle a Nemzeti Színházát. Kimondta: »Az új épületbe soha nem fogom betenni a lábam!« Számára halála napjáig az akkor már Pesti Magyar Színház maradt a Nemzeti.”
Ma, évekkel később is, amikor András visszatekint a közös évekre, azt látja: két különböző karakterű ember voltak – de az alapértékekben sosem különböztek.
„A hit, a hazaszeretet, a hűség – ezek mélyen összekötöttek minket. És ahogy édesapám vallotta, szintúgy én is: Hazát, hitet nem cserél az ember, miképpen arcot sem. Mindhármat őseid hagyták rád – és a hűség kötelez.”
Ezzel a Sinkovits Imre által idézett sorokkal zárta beszélgetésünket a színész fia, András.
Fotó: Fortepan/Artfokusz, archív
