Ha valaki ma megnéz egy régi magyar filmet, jó eséllyel feltűnik benne Makláry Zoltán. Jellegzetes arca, mély hangja és természetes játéka miatt feledhetetlen maradt. Mégis, a filmvásznon látható vidám, karakteres színész élete valójában sokkal keményebb és magányosabb volt, mint bárki gondolná – írta az ujsagmuzeum.hu.
A fronton született meg benne a színész
Makláry Zoltán mindössze 19 éves volt, amikor az első világháború kitört, és az olasz frontra vezényelték. A háborúban hadifogságba esett, és csaknem négy évet töltött táborban. A legtöbben megtörtek volna ennyi szenvedés után, ő azonban ott, a drótkerítések mögött is színházat szervezett a magyar hadifoglyokból.
Ez az élmény döntötte el végleg a sorsát: ha egyszer hazajut, színész lesz. 1919-ben tért haza, betegesen soványan, maláriával küzdve, de elszántan. A sors pedig végül mellé állt.
Ez is érdekelhet
A pincér, akit Kosztolányi is megdicsért
1922-ben már a színpadon állt, és egy kis szerepben, pincérként mutatkozott be. Játéka annyira meggyőző volt, hogy Kosztolányi Dezső is írt róla elismerően. Később a legendás Csortos Gyula karolta fel, aki felismerte benne a tehetséget, és segítette a Vígszínházhoz, majd a Nemzeti Színházhoz.
Innen már nem volt megállás: 117 filmben és megszámlálhatatlan színdarabban láthattuk. Eljátszott inast, pincért, parasztot, de a drámai szerepektől sem ijedt meg. Minden figurájában volt valami ismerős – mintha a magyar valóságot formálta volna meg újra és újra.
A háború mindent elvett tőle
A második világháború idején Makláry már befutott színész volt. Ám egy bomba lerombolta budapesti házát, vele együtt mindenét. Csak egy téli kabát maradt meg, és egy kis balatoni birtok. Újrakezdte az életét, ahogy már annyiszor.
A háború után ismét a legfoglalkoztatottabb magyar színészek közé tartozott. Balatonfüreden telepedett le, ahol borászkodni kezdett – egy csendesebb, nyugalmasabb életet keresett. A színház azonban már nem jelentette ugyanazt.
A színpad helyett a csendet választotta
A hatvanas években már ritkábban vállalt szerepet. Megromlott a viszonya Major Tamással, a Nemzeti Színház akkori vezetőjével, ami végleg elvette a kedvét a társulati élettől. Egy alkalommal, amikor a büfében Major neve szóba került, tréfásan azt mondta: „Ha meghalok, égessék el a Majort!”
A mondat természetesen eljutott Major fülébe, és innentől Makláry sorsa a Nemzetiben megpecsételődött. Hátat fordított a színháznak, a városnak, és balatonfüredi házába költözött, remeteként élt tovább.
Senkivel sem tartotta a kapcsolatot, még a kollégáival sem. Ha valaki meglátogatta, nem nyitott ajtót. A legmegdöbbentőbb, hogy utcára néző ablakait befalaztatta, hogy semmit ne lásson a külvilágból. Csak a tó és a kert maradt neki – és a csend, amit annyira keresett.
A színpad hívása az utolsó pillanatban
Élete végén még egyszer visszatért a színpadra. Gobbi Hilda kérésére elvállalt egy utolsó szerepet – talán azért, mert neki már nem tudott nemet mondani. Ez lett az utolsó fellépése, mielőtt 1978-ban, 82 éves korában elhunyt. Makláry Zoltán a magyar színjátszás egyik legtöbbet foglalkoztatott karakterszínésze volt. Több mint fél évszázadon át játszott, de a végén mégis a magányt választotta.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán /Markovics Ferenc
