Néhány évtizede, ha valaki nőgyógyászati problémával orvoshoz fordult, akkor szinte egyből a méh- és petefészek eltávolítása került szóba, vagyis köznyelvi, de mai szemmel nézve igencsak bántó kifejezéssel szólva „kipakolták”.
Ma már szerencsére sok nőgyógyász alaposan feltárja a panaszok okát, és ha lehetséges, gyógyszeres kezeléssel vagy kisebb beavatkozásokkal igyekszik enyhíteni a problémákat. Mégis előfordul, hogy a műtét elkerülhetetlen. Ebben a cikkben nem az orvosi szempontokra szeretnénk koncentrálni – vagyis arra, mikor indokolt a méh eltávolítása –, hanem arra, hogyan lehet ezt lelkileg feldolgozni.
Életkortól és helyzettől függetlenül nehéz
A méh eltávolítása sok nő számára nemcsak testi, hanem pszichológiai értelemben is megterhelő. Az érintettek gyakran úgy érzik, mintha saját női identitásuk egy része sérülne. A reproduktív képesség elvesztése egy valódi veszteségélmény, amelyhez gyászreakció is társulhat – még akkor is, ha az életminőség javítása vagy a fájdalmak megszüntetése miatt szükséges a beavatkozás.
Különösen nehéz ez azoknak, akik még fiatalok, és a gyermekvállalás lehetősége is tétként jelenik meg. Soltész Krisztina klinikai szakpszichológus, reproduktív pszichológiai szaktanácsadó szerint a méh elvesztése sokszor pszichológiai támogatást igényel. A női identitásban a reproduktív funkció is szerepet játszik, és ennek elvesztése gyakran az identitás- és szerepvesztés élményével jár együtt.
„Életkortól és élethelyzettől függetlenül a méh eltávolítása krízishelyzetet jelent, amellyel érdemes tudatosan foglalkozni.
Még azoknak is nehéz lehet, akik már nem terveznek több gyermeket.
Sok nő a 40-es évei elején-közepén, amikor közeledik a menopauza, eljátszik a gondolattal, milyen jó lenne újra babázni – még ha reálisan már nem is valószínű, hogy valóban újabb gyermeket vállal. Ez is az elengedési folyamat része lehet.
Ha viszont hirtelen érkezik a diagnózis, és rövid időn belül műtétre van szükség, az váratlan és nehezen feldolgozható élmény. Ilyenkor sokan úgy érzik, elveszítik egy fontos részét annak, ahogyan önmagukat nőként meghatározták. A testben bekövetkező változás így nemcsak fizikai, hanem identitást érintő krízist is jelenthet” – magyarázza szakértőnk.
Egyszerre megkönnyebbülés és veszteség
Az élethelyzettől és az adott egyén rezilienciájától, más néven lelki ellenállóképességétől is függ, hogyan küzd meg valaki ezzel a veszteséggel. Nincs általános szabály arra, hogy kinek mi segít, de közös élmény, hogy a női énkép ilyenkor sérülhet, és a műtét után hiányérzet alakulhat ki. Érdemes lehet akár már a műtét előtt szakemberhez fordulni, hogy felkészülhessünk a folyamatra.
Előfordul olyan helyzet is, amikor valaki hosszú éveken át súlyos endometriózissal vagy krónikus fájdalommal él, és a méhe inkább szenvedést, mint lehetőséget jelent számára. Ilyenkor az életminőséget javító műtét akár megkönnyebbülést is hozhat. Ugyanakkor még ebben az esetben is megjelenhet veszteségélmény vagy félelem a műtéttől.
Mi lesz a szexszel?
Gyakori aggodalom a párkapcsolat és a szexualitás jövője: vajon a partner ugyanúgy nőként látja-e a műtét után, és hogyan alakul a szexualitás. Ezek jogos félelmek, amelyekről muszáj nyíltan beszélni. S a közhiedelemmel ellentétben a szexualitás nemcsak fiatalkorban fontos, hanem idősebb korban is. Utóbbi esetben ez társadalmi tabu, emiatt nehéz beszélni róla, a veszteség feldolgozása így még nehezebb.
A műtét testi következményei is jelentősek lehetnek. Ha például a petefészkeket is el kell távolítani, a hormontermelés hirtelen leáll, és egyik napról a másikra menopauza-szerű állapot alakulhat ki. A hormonális változások önmagukban is járhatnak hangulatingadozással, szorongással vagy lehangoltsággal. Ezért ezek kezelése – például hormonpótlással – orvosi konzultációt igényel.
Amennyiben pedig a beavatkozás daganatos betegség miatt történik, a kemoterápia és a sugárkezelés további fizikai és pszichés megterhelést jelenthet, amihez külön támogatásra lehet szükség.
Meghallgatni fontosabb, mint tanácsolni
Az, hogy ki milyen módon tud alkalmazkodni a krízishez, részben személyiségfüggő, részben a korábbi tanult megküzdési mintáktól függ. A pszichológus segíthet fejleszteni a megküzdőképességet. Így könnyebb feldolgozni a nehézségeket, hatékonyan érvényesíteni a saját erőforrásainkat.
- A környezet támogatása szintén jelentős. Egy megtartó, empatikus közegben könnyebb átvészelni a krízist. Az érintett számára gyakran a meghallgatás és az érzelmi támogatás fontosabb, mint a tanács. Az olyan mondat, mint „úgysem akartál már gyereket”, gyakran árthat, míg az, ha biztosítjuk a másikat arról, hogy az érzései normálisak és érthetőek, elősegíti a feldolgozást.
- A műtét utáni időszakban a fizikai és érzelmi támogatás egyaránt fontos. Meghallgatás, segítség a mindennapokban, közös séták vagy az apró feladatok átvállalása sokat jelenthet.
- A partner szerepe kiemelt: biztosítsa társát a szeretetéről, erősítse az önértékelését és a képességeit, és a figyelmet inkább a jövőre, az erőforrásokra és lehetőségekre irányítsa, mint a veszteségre.
- A hormonális változások, a fizikai fájdalom és a gyász természetes részei tehát a folyamatnak. Nem szégyen segítséget kérni: forduljunk orvoshoz, pszichológushoz, párterapeutához vagy szexuálpszichológushoz a felmerülő igények szerint.
A megküzdőképesség és a lelki rugalmasság fejlesztése kulcsfontosságú, és hosszú távon is hozzájárulhat a boldog, kiegyensúlyozott élethez és párkapcsolathoz, függetlenül attól, milyen műtéten esett át valaki.
Ez is érdekelhet
Fotó: Getty Images
