A reinkarnáció tanai szerint az életünk nem ér véget a fizikai testünk halálával. Egy másik, „lelki” vagy „szellemi” síkon folytatódik – ha úgy tetszik, egy másik világban. Itt azonban nem tartózkodunk örökké, adott idő elteltével visszatérünk az emberek közé, hogy elintézetlen ügyeinket, „adósságainkat” rendezzük. Az újraszületések szakadatlan láncolata addig tart, ameddig el nem érjük a lelki fejlődés magas szintjét, hogy tartósan egy magasabb világba költözzünk.
Ez az elképzelés magyarázatot adhat arra is, hogy például valaki miért érez ösztönös vonzalmat egyes dolgok iránt, és miért taszítják mások. Van, hogy egy gyermeknek szorosabb a lelki köteléke az egyik szülővel, mint a másikkal, és ez nem nevelés vagy gondoskodás kérdése.
Tudományos vizsgálódás
Az újraszületés elméletét a tudomány több mint egy évszázada igyekszik megerősíteni vagy megcáfolni. Dr. Ian Stevenson, az amerikai Virginiai Egyetem orvosi karán a Neurológia és Pszichiátria Tanszék professzora: 1966-ban jelentette meg Húsz eset, amely a reinkarnációra utal című munkáját. Ebben tudományos precizitással dokumentálta saját megfigyeléseit India, Srí Lanka, Libanon és Alaszka térségéből. Az egyik legmeggyőzőbb esetet 1964-ben, Libanonban jegyezte fel. Az ötéves, Imad Elawar nevű fiú egy Kornajel nevű faluban élt. Még kétéves sem volt, mikor célozgatni kezdett előző életére. Első szavai is az akkoriban, egy másik emberként szeretett kedvesére utaltak. A gyermek 1958. december 21-én született, és azt állította, hogy előző életében egy Khribi nevű faluban élt, huszonöt mérföldnyire Kornajeltől. Ibrahim Buhanzinak hívták, és 1949. szeptember 18-án halt meg tüdővészben. Imad pontosan elismételte Ibrahim utolsó szavait, tökéletesen azonosította egykori családjának még élő tagjait, és nagy szeretettel emlegette Dzsarmilét, Ibrahim szerelmét. A férfi faluja és háza ugyancsak ismerős volt a kisgyerek számára.
Dr. Stevenson Imaddal és családjával elutazott Ibrahim falujába, ahol a fiú negyvenhét olyan tárgyat és részletet azonosított, amelyre utazása előtt emlékezett. A tudós igyekezett aprólékosan utánajárni a bizonyítékoknak. A két család semmit nem nyert és nem veszített volna, ha hazudnak, a gyermek „emlékezete” pedig legtöbbször helyes volt.
Hipnózisban törnek elő
Az előző életek emlékeit a hipnózis is előhozhatja. Ezt számos olyan pszichiáter is megerősíti, akik terápiás célból alkalmazták ezt a módszert: a pácienseket a múltba vezetve hirtelen átléphetik a születések kapuját. Ma már a legtöbb szakember egyetért abban, hogy hipnózisban előcsalogathatók az előző életből olyan emlékek, amelyek segíthetenek megoldani a jelen élet problémáit. Az intenzív élmények valóságtartalmát ugyanakkor még mindig vitatja a tudomány.
Dr. Helen Wambach pszichológus több ezer reinkarnációs hipnózist vezetett, majd a pácienseivel kérdőívet töltetett ki az élményeikről. A kísérleti személyek többsége, több mint 70 százaléka korábbi életeiben a szegényebb társadalmi rétegekhez tartozott. Nagyjából 20-30 százalékuk sorolta magát a középréteghez, és mindössze 5 százalékuk az uralkodó osztályhoz. Jelenlegi nemi hovatartozásuktól függetlenül körülbelül 50-50 százalékban férfiak és nők voltak korábbi életeikben. A rasszbéli hovatartozás, az öltözködés, a táplálkozás és az általuk leírt használati tárgyak szintén megfeleltek az adott korról rendelkezésre álló történelmi és régészeti tényeknek.
Szimpátia-sebhelyek
Stevenson azt is leírja, hogy az újjászülető emberek gyakran hordozzák gyermekkorukban az előző életeikben szerzett sérüléseik lenyomatát. Ezeket ő szimpátia-sebhelyeknek nevezi.
1949-ben egy hatvanéves, William George nevű alaszkai halász azt mondta a fiának és a menyének, hogy a fiukként fog visszatérni. Megígérte, hogy fel fogják ismerni a jelenlegi anyajegyeiről, és aranyóráját is átadta a gyermekének megőrzésre. Néhány héttel később nyomtalanul eltűnt a csónakjából. Éppen kilenc hónappal ezután a menye világra hozott egy fiút, akinek „pigmentfoltok voltak a bal válla felső részén és a bal karján, pontosan azokon a helyeken, amelyeket a nagyapja megjelölt”. Ahogy nőtt a gyerek, hasonló viselkedésmintákat kezdett mutatni, mint a nagyapja. Még bicegett is, pedig William George sántítása egy sportsérülés következménye volt. Még nem volt ötéves, amikor felismerte az órát: kivette az anyja ékszerdobozából, és makacsul ragaszkodott hozzá, hogy az övé. Bácsikáira úgy utalt, hogy a „fiúk”, nagynénjét pedig „unokahúgom”-nak szólította.
Tükörbe nézünk
A reinkarnáció szakértői szerint a legtöbben a saját családjukban születnek újra. Sokszor a saját gyermekeik gyermekeiként, unokáiként térnek vissza, hogy így, a sors törvényének engedelmeskedve azt kapják vissza utódaiktól, amit ők rájuk hagyományoztak. Ennek komoly erkölcsi üzenete van. Bármit, amit most a gyermekeinkkel és az utánunk következő generációval teszünk, elkerülhetetlenül visszaszáll a saját fejünkre, a következő életünkben a saját előző életünk tükrébe nézhetünk majd.
Fotó: adobestock
