„Menzaszag”, repetajegy, pirospaprika
Az iskolai menza a hatvanas–kilencvenes években a hétköznapok biztos pontja volt: egyszerre fegyelmezett menet és sokaknak hidegrázós-gyomorrontós emlék. Mégis megettük, mert nem volt más. A menzán mindenki pontosan tudta, hogy a lekvár a grízes tészta tetejére csak egy kanállal kerülhet, se több, se kevesebb. Vagy, hogy édesség (piskóta kakaós szósszal, amit mi csokiszósznak hittünk, grízes tészta vagy lekváros bukta) csak péntekenként van, előtte mondjuk tartalmas levessel. És ivólé sem járt mindig, sőt, szinte soha.
Bár a kvízt eredetileg a szocializmus iskolai menzájára hangoltuk, mire elkészültünk vele, világossá vált, hogy valójában kilencventől 2010-ig sem néztek ki máshogy az ételek – és az ízük is ugyanolyan volt… Sőt, még az üzemi menzán sem volt nagyon más a kínálat, ugye?
A „repetát” félénk mosollyal, de határozott mozdulattal kérte az ember, hiszen tudta, hogy a konyhás néni a merőkanál ura. Megérte velük jóban lenni, mert ha néha olyan étel volt, amit szerettünk, csak akkor kaphattunk másikat, ha szépen mosolyogtunk.
Ha becsukod a szemed, szinte most is érzed a tipikus „menzaszagot”? A nagy fazekakból felszálló pára, a pirospaprika nehéz, otthonos illata és a fém evőeszköz koppanása a zománcos tányérok peremén örök emlék.
Ez is érdekelhet
Minden étel egy külön fejezet
A menzán a tojásleves csípősen borsosra hangolt ecetes gőze úgy csapott arcon, mint a tornatermi ablak résein beáramló hideg. A borsófőzelék sűrű és bőséges rántást kapott, a levesekben biztos, hogy több volt a csipetke, mint a hús. De az ipari leveskocka íze mindig megbízhatóan azonos volt.
A lebbencs pirult illata, benne a krumpli, a hagyma és a pirospaprika, igazi menzabiztonságot adott. A gyümölcsleves pedig – érthetetlen, mégis megszokott gesztusként – gyakran melegen érkezett, és ez senkinek nem tűnt fel igazán, mert a befőtt édes, a lé fűszeres volt.
A főételek a spórolás és a kreativitás határán egyensúlyoztak. A káposztás cvekedli karamellesen pirult, borsot kért, és néha több zsírt kapott, mint amennyit ma elbírnánk. A paradicsomos káposzta édes-savanyú hömpölygése a nagy tányérokban veszedelmesen csillogott, mellé főtt krumpli járt, héjdarabkákkal, mert a tempó fontosabb volt, mint a tökély.
A főtt marhahús meggymártással – külön fejezet a menzai eposzban – egyszerre volt ünnepi és hétköznapi, a mártás fahéjas-cukros simasága feledtette a rostos szeletek szikár és száraz valóságát.
A pénteki desszert, amit mindenki várt
És persze a desszert: a piskótakocka, amit kakaós szósz koronázott meg (ugye nem lep meg valójában, hogy viszonylag kevés köze volt a csokihoz), csak éppen nem mindig jutott belőle elég. A tejbegríz tetején a kakaópor takarékos árnyékot vetett, persze, abból sem járt túl sok rá.
A menza nem a kifinomultságról szólt, hanem a közösségről, az éhség biztos csillapításáról és azokról az ízekről, amelyek valahogy a mai napig ott bujkálnak az íz-emlékezetünkben. Most játsszunk el ezzel a kollektív ízmemóriával: ismerd fel az ételt abból, ahogyan a konyhán készült.
Megérdemled a repetajegyet?
Fortepan / Kovács Márton Ernő / Krasznai István / Bauer Sándor / Gábor Viktor / Simon Tibor / Baráth Endre
