Zsuzsa most 45 éves, és már kislányként is érezte, hogy nem szeretne gyereket. Korábban azt gondolta, ez idővel majd változik, de a saját csemete utáni vágy egyik életszakaszában sem tört rá, sőt egyre erősebben érezte: nem akar anyává válni. Úgy érzi, ettől ő még teljes és boldog életet élhetne, ha a környezete és a tárasadalom nem bélyegezné meg, nem ítélné el a döntése miatt, és nem kellene lépten-nyomon szabadkoznia.
„Attól még, hogy nem vágyok sajátra, mások gyerkőcét szeretem, vigyázok is rájuk”
„Sokáig azt hittem, baj van velem, és csak most negyvenéves korom körül jöttem rá, hogy ilyen vagyok, nincs ebben semmi rendkívüli. Jó darabig a partnereim előtt is titkoltam a döntésemet, mert féltem, hogy emiatt szakítanak velem. Volt olyan fiú, aki egy ilyen vallomásom után távolodott el tőlem, mert ő már általánosban eldöntötte, hogyan fogják hívni a lányát és a fiát. A srác évekig várt, hátha meggondolom magam, de hogy is hordhatnék ki úgy egy babát, hogy nem vágyom rá? Végül szakítottunk. Három éve ismerkedtem meg Tamással, akinek nagyon hamar elmondtam, hogy ha babára vágyik, ne is folytassuk tovább. Nagy kő esett le a szívemről, amikor kiderült, ő is hasonlóan gondolkodik” – meséli szinte egy levegővel Zsuzsa, aki sokat vigyáz az ismerősök csemetéire, amíg a szülők színházba vagy vacsorázni mennek.
„Az egyik gimnáziumi barátnőmnek ikrei vannak, nagyon szeretek velük játszani, bolondozni. Szerintem a szüleiknél is többet építőkockázom, babázom velük” – teszi hozzá nevetve a jogászként dolgozó nő. – Sokan azt hiszik, hogy aki nem akar saját gyereket, az nem is szereti őket, pedig erről szó sincs. Csak egyszerűen sajátot nem szeretnék, mert nincs bennem vágy, és ha elképzelem a terhességet és a gyereknevelést, minden porcikámmal érzem, hogy nem nekem való.”
„A párom anyukája kiakadt, hogy megfosztom a nagymamaszereptől”
Zsuzsa soha nem felejti el azt a délutánt, amikor a munkatársai megtudták, hogyan vélekedik a gyermekvállalásról. Kapott hideget, meleget. „Igyekeztek nem megbántani, de hosszú percekig hallgattam, hogy majd úgyis megbánom, öregségemre egyedül maradok, és magányosan halok meg, így nem is tudhatom meg, mi az igazi boldogság. Nem értem, hogy sokan miért nem tudják elfogadni, hogy mások vagyunk. Miért kell bántani azért valakit – még ha nem is tudatosan –, mert másképp dönt az életéről? Azóta beszéltem erről egy szakemberrel, és akkor megértettem, hogy mivel a gyerekvállalás évezredek óta elvárt norma, szépen beépült az emberek tudatába, kicsit olyan, mint egy automata pilóta az agyban – tehát nehéz ezen változtatni.”
Zsuzsa párjának anyukája is nagyon kiakadt, amikor megtudta, hogy nem fog szülni. „Ő annyit mondott, hogy ez önző dolog, mert megfosztjuk a nagymamaszereptől, és legalább fogadjunk örökbe. Ezután el is kezdtem utánaolvasni, hogy megy az örökbe fogadás, de annyira ideges és szomorú lettem az egésztől, hogy leálltam vele. Korábban már éreztem ezt a szégyenérzetet és bűntudatot, de ekkor újra előjött. Napokig nem tudtam kijönni belőle, az ágyból is alig bírtam kimászni reggelente, mire feleszméltem, hogy nem lehet valakire ráerőltetni valamit, ha nem akarja. Főleg egy gyereket nem, akiért felelősséget vállalunk egy életen át” – mondja határozottan Zsuzsa, akinek gyerekes barátnőit sem kímélik az emberek.
„Kata még csak alig szült – éppen küzdött a császármetszés okozta fájdalommal –, amikor mindenki azután érdeklődött, mikor jön a második. Vagy ott van a szomszéd lány, akit két fiúgyerek után azzal zaklattak a házban, mikor jön már a lány? Arról nem is beszélve, ha olyan nőt kérdezgetnek, akinek valamilyen oknál fogva nem lehet saját babája. Neki óriási fájdalmat okoznak az effajta érdeklődéssel. Ezek olyan intim kérdések, amit jobb nem megkérdezni. Hogy kinek mennyi teje van, szoptat-e, meg hogy miért nem tologat már az utcán babakocsit, ehhez senkinek semmi köze. Még akkor sem, ha jót szeretnének a másiknak.”
„Apám attól tart, később majd megbánom”
És hogy mit szólnak mindehhez a szülei?
„Anyukám maximálisan elfogadja a döntésemet, nem frusztrál, nem bánt emiatt, pedig nincs testvérem, akitől lehetne unokája. Az apám attól tart, hogy megbánom a döntésemet, ezért egy ideje arra próbál rábeszélni, hogy fagyasztassam le a petesejtjeimet” – teszi hozzá olvasónk, aki azt is megosztotta velünk, hogy mivel ő az egyetlen gyermektelen nő a társasági körében, a barátai gyakran őszintébbek vele, mint a többiekkel. Sokkal inkább el merik mondani neki a félelmeiket, a kellemetlen változásokat, amit a babaszületés hozott az életükbe.
„Ilyenkor általában megnyugtatom őket, hogy nem lesz semmi baj, anyának lenni csodálatos dolog, és ezzel nem is hazudok nekik. Csak azért, mert úgy döntöttem, hogy gyermektelen leszek, nem jelenti azt, hogy nem látom, milyen fontos és szép szerep. És büszke vagyok a döntésemre, de nem ez az egyetlen, ami meghatározza azt, hogy ki vagyok, ahogyan nem csak a szülőlét az, ami minden anyát meghatároz. Sokkal összetettebbek vagyunk a társadalom által ránk ruházott címkéknél, és az lenne a legjobb, ha mindenki elfogadná egymás. Úgy, ahogy van. És akkor nekünk, akik ugyanúgy elégedettek vagyunk az életünkkel gyerek nélkül is, nem kellene napi szinten magyarázkodnunk vadidegeneknek is a döntésünk miatt.”
Szöveg: Sinkó Edit
Fotó: Adobestock, képünk illusztráció
