Egyre több a tragikus végkifejlet! Életeket tesz tönkre a kamaszok netes zaklatása

Az elmúlt hónapokban több olyan esetről is olvashattunk, hallhattunk, amikor kamaszok követtek el öngyilkosságot, és a háttérben ott volt az őket érő gúnyolódás, megalázás. A zaklatások egy részéről videó is készült. Ilyenkor átérezzük a katasztrófát, együttérzünk az áldozattal és a családdal, de a hétköznapokban nem biztos, hogy ennyire érzékenyen reagálunk, ha felmerül a gyanú, hogy bántanak egy fiatalt. Gyakran hallani ilyen esetekben, hogy „mindenkinek meg kell tanulnia megvédeni magát”, vagy azt, hogy „a gyerekek kegyetlenek tudnak lenni egymással”. Ezek a közhelyek nem segítenek egy bántalmazott gyereknek, sőt ronthatnak a helyzetén. Hogy mikor és hogyan kell és lehet beavatkozni, arról Nagy Melindát, a Kék Vonal Gyermek-lelkisegély Szolgálat szakmai munkatársát kérdeztük.

Mi az a bullying?

A bántalmazásról szóló cikkekben gyakran olvashatjuk a bullying kifejezést, de mit is jelent ez pontosan? „Kortárs vagy iskolai bántalmazásnak szoktuk fordítani, olyan tudatos, ismétlődő viselkedést jelent, amelynek célja, hogy egy gyengébb, magát megvédeni nem tudó (általában) kortársnak szándékosan testi-lelki fájdalmat, kárt okozzon. A lényeg a szándékos bántalmazás, ami azonban nem csak fizikai lehet. A szóbeli bántások, a másik kiközösítése, megalázása, rágalmazása, csúfolása vagy a holmijának tönkretétele éppen úgy a fogalomba tartozik, mint a mindenféle dolgokra való kényszerítse, »csicskáztatása«, fenyegetése. Szokták zaklatásnak is fordítani, ami jól kifejezi a bullying rendszeres, folyamatos jellegét.”

A világháló nem felejt

És ami miatt különösen erős lehet a mai gyerekek esetén a zaklatás hatása, hogy az gyakran nemcsak személyesen zajlik, hanem online felületeken is.

„A neten történő bántalmazás, a cyberbullying még nehezebben feltárható, és a megalázásoknak rögtön nagyobb közönsége van. Ráadásul ami felkerül az internetre, azt nagyon nehéz, valójában lehetetlen onnan eltüntetni. Az áldozatnak így még több szenvedést és szorongást okoz a bántás. Az elkövetők viszont gyakran még tovább mennek a neten, mint a valós térben, mert nincs visszajelzés (nem látják az áldozat arcát), és még kevésbé kell tartani a következményektől. Előfordul, hogy a zaklatók álprofilokat, hamis személyiségeket hoznak létre a közösségimédia-felületeken, vagy olyan csoportokat, amelyeknek a célja az áldozat kiközösítése, gúnyolása. Újabban a mesterséges intelligencia révén már olyan videókat, képsorozatokat is lehet készíteni, melyeknek a valósághoz semmi köze, elég hozzá egy fénykép arról, akit meg akarnak alázni. A legdurvább esetekben akár pornográf képeket, videókat is lehet készíteni, amelyek úgy néznek ki, mintha az áldozat szerepelne rajtuk.”

Totális tehetetlenség

A bántalmazást nagy hiba

egyszerű gúnyolódásnak, cikizésnek minősíteni. A kamaszok ezt egyáltalán nem így élik meg. „A közösségből való kizárás számukra nagyon súlyos bántás. Egy tinédzsernek, akinek serdülőkorban a kortársak a legmeghatározóbb igazodási pontjai, kiemelkedően fontos, hogy legyen olyan közösség, amely őt elfogadja, támogatja. A folyamatos bántás miatt azt érzi, hogy őt nem szeretik, nem jó, nem fontos. Ilyenkor beszűkül a látótere, nem látja a lehetőségeit, azt érzi, hogy tehetetlen, nincs kiút, szélsőséges esetben, hogy csak a halál szabadíthatja meg a bántalmazástól. Ennek nagyobb a kockázata, ha a környezet, legfőképp a család előtt szégyellnie kell a gyereknek, hogy bántalmazzák. Ha nem tud beszélni arról, ami vele történik, ha egyedül marad a problémájával, ha nincs, aki biztonságos, szerető közeget és érzelmi támogatást nyújtson neki, az nagyon sok veszélyforrást hordoz. A kortárs bántalmazást – történjen a valós életben vagy az interneten – mindig komolyan kell venni.”

Segítsünk óvatosan!

Nem is olyan könnyű beavatkozni, ha úgy sejtjük, hogy gond lehet. A kamaszok gyakran egyébként is zárkózottak, de egy áldozattá vált gyerek még nehezebben nyílik meg, még akár az egyébként támogató szülők felé is. „Sokan azt érzik, ők tehetnek a bántásokról (ezt próbálják velük elhitetni az agresszorok is), vagy hogy nekik lenne dolguk megvédeni magukat. Ezt sokszor felnőttektől is hallják – magyarázza a szakértő. – Ideális esetben, ha gyakran van otthon beszélgetés az iskolai hétköznapokról, barátokról vagy azok hiányáról, akkor az is kiderül, ha a gyerek a közösség pereme felé sodródik. Sajnos az is előfordulhat, hogy a megváltozott viselkedésből vagy akár már csak testi sérülésekből, eltűnt, megrongálódott tárgyakból derül ki, hogy bántalmazásnak van kitéve a gyerekünk. Mindenképpen érdemes alaposan átgondolni, hogyan fogalmazzuk meg az aggodalmainkat.

• A „miért” kérdések helyett kérjük meg, hogy meséljen el példákat, amikor nem érzi jól magát a kortárs közösségben.
• Kérdezzük meg, hogyan reagálnak a többiek. Biztassuk, hogy ha van iskolatársa, akiben megbízik, kérje a segítségét!
• Kérdezzük meg, mit észlelnek a bántalmazásból az iskolai dolgozók, és van-e olyan felnőtt, akinek el tudja mondani, mi történik vele.
• Bátorítsuk, hogy jelezze a saját határait: mondja ki, ha valami nem esik jól neki, utasítsa vissza a gúnyneveket, sértéseket, de ne várjuk el tőle, hogy egyedül védje meg magát!
• Ajánljuk fel, hogy mi is beszélhetünk a pedagógusokkal.
• Készítsünk közösen tervet.
• Kérjünk mi magunk is segítséget, és keressünk a gyermeknek is szakembert, ha úgy érezzük, hogy szükséges, mert szorong, lehangolt, negatív az önképe.

Szöveg: Rózsa Ágnes

Fotó: Adobestock