Vannak olyan szerencsés emberek, akiket épp az idősödés adta bölcsesség vezet rá saját értékük felismerésére. Mások azonban mintha egyre kisebbre húznák össze magukat, ahogy korosodni kezdenek. Rosszul érzik magukat a változó testükben, a nyugdíjazás – vagy a nehézkes álláskeresés – megfosztja őket a szakmai önbecsülésüktől, és sokszor anyagilag sem ott tartanak, ahol szeretnének. Eközben pedig a médiában mintha mindenki fiatal, gazdag és modern lenne – pedig az idősek tapasztalata még akkor is fontos és értékes, ha a világ őrült sebességgel változik körülöttünk. Dr. Makai Gábor klinikai szakpszichológust, pszichoterapeutát kérdeztük arról, hogyan lehet ilyen körülmények között is felépíteni a szilárd önbizalmat.
Senki nem felesleges
„Az első lépés mindenképpen az, hogy tárgyilagosan szembenézzünk a valósággal” – tanácsolja szakértőnk. Teljesen természetes, ha valaki idősebb korában nem bír már annyit, mint fiatalon, mint ahogy az is, ha ebben a korban nem ugyanolyan a testünk, mint húszévesen.
„A kulcsszó az elfogadás: jó, ha ilyenkor számba vesszük az életünket, végiggondoljuk, mit értünk el, mi az, amit már valószínűleg nem fogunk, és mi az, amit még mindenképpen szeretnénk megélni – mondja dr. Makai Gábor. – Fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy ki vagyok, és mi a szerepem a világban, a kisebb-nagyobb közösségemben. Lehet, hogy már nem ugyanaz a feladatom, mint régebben, ám az egészen biztos, hogy nem vagyok felesleges.”
Fel kell dolgozni – akár szakember segítségével is – a veszteségeinket, legyen szó akár tényleges gyászról, akár az aktív éveink, a fiatalságunk elbúcsúztatásáról.
Teljesítmény, de nem mindenáron
A mostani 50 feletti generációt még úgy nevelték, hogy valamit „le kell tenni az asztalra” ahhoz, hogy értékesnek érezzék magukat. Azt hozták magukkal, hogy akkor lesznek szerethetők, ha folytonosan teljesítenek, méghozzá nagyon jól. Ezért is nehéz szembesülniük azzal, ha már nem bírnak annyit, mint régen. A változásainkkal való szembenézés része az is, hogy ezt elfogadjuk.
Dr. Makai Gábor szerint érdemes tárgyilagosan látni a „plafont”: azt a felső határt, amelyen belül viszont igenis képesek vagyunk a teljesítményre. Lehet, hogy példáull hollywoodi sztárok már nem leszünk, de a helyi színkörben még nyugodtan megélhetjük egykor félretett színészi ambícióinkat. Így azon sem fogunk bosszankodni, ha a médiában olyan, irritálóan gazdag fiatalokat látunk, akik a személyes értékrendünk szerint valójában semmi értékeset nem hoztak létre.
Társas lények vagyunk
Dr. Makai Gábor szerint az önbizalom forrása a tapasztalás, új megélésekre pedig leginkább a kapcsolatainkban tehetünk szert. Az ember társas lény, így időskorban is szükségünk van szociális kapcsolódásokra, olyan körökre, ahol elfogadnak, visszajeleznek mindarra, amit teszünk. A negatív visszajelzéseken természetesen érdemes elgondolkodni, de azt is tudni kell: nem minden körbe leszünk képesek beilleszkedni. Lehet, hogy van olyan csapat, ami egyszerűen nem a miénk. Ahol viszont otthonra találunk, legyen ez akár a családunk, a baráti körünk vagy egy klub, ott valóban képesek vagyunk örömmel kiteljesedni. Számoljunk azzal is, hogy mindenkinek vannak mások által jónak vagy rossznak ítélt tulajdonságai. Alkalmazkodni természetesen szükséges, eközben azonban nem kell elveszíteni a személyiségünket, hiszen az embereket az igazi barátok a rossz tulajdonságaikkal, a hibáikkal együtt is szeretik.
Új célok, új érdeklődés
Minden életkorban érdemes új célokat, érdeklődési köröket találnunk. Pszichoterapeuta szakértőnk úgy véli: ebben lehetünk bátrak, olyasmit is kipróbálhatunk, amit eddig nem mertünk, de azért jó, ha ismerjük a határainkat. Nem kell hirtelen szuperhőssé változnunk, elég, ha csak picit kijjebb toljuk a komfortzónánk falát. Soha nincs késő például tanulni, felfedezni, kirándulni, új hobbit keresni, új barátokat szerezni. Az is sokat segíthet, ha igyekszünk adni a közvetlen vagy tágabb közösségünknek. Nem véletlen, hogy sok helyen nagy divat az idősek körében az önkéntesen végzett munka, szolgálat, ahol a résztvevők érezhetik, hogy a tevékenységükkel akár mások életét is megváltoztathatják, szebbé, jobbá tehetik.
Kívülről befelé
A test és a lélek összhangját az önbizalmunk terén is megtapasztalhatjuk. Aki „bocsánat, hogy élek” üzemmódban éli az életét, hajlamos kissé görnyedten összehúzni magát, öltözködésében is mellőzni a feltűnést, és egyáltalán: minél kevesebb helyet foglalni a világban. Az önbizalom útja azonban kívülről befelé is járható. Már azzal is változtathatunk egy keveset a lelkiállapotunkon, ha odafigyelünk a tartásunkra, vagy szokásunkkal ellentétben megengedünk magunknak egy színesebb ruhadarabot, egy pici sminket, divatosabb frizurát – és bezsebeljük az ennek nyomán érkező bókokat.
Elnézést helyett köszönöm
A szóhasználatunk is sokat elárul az önbecsülésünkről. Kutatások bizonyítják, hogy különösen a nőkre jellemző a folytonos bocsánatkérés, akkor is, ha valójában nem rontottak el semmit. Ha azon kapjuk magunkat, hogy állandóan elnézést kérünk, még akkor is, ha csupán a véleményünket szeretnénk elmondani, figyeljünk oda, és használjunk helyette más kifejezéseket. Ilyen például a köszönet. Ahelyett, hogy azt mondanánk: „bocsánat, hogy ezt elrontottam”, mondjuk inkább azt: „köszönöm, hogy felhívtad a figyelmemet a hibámra”. Ha elkésünk, bocsánatkérés helyett indíthatunk azzal, hogy megköszönjük, amiért megvártak a többiek. Ha egy kérdést szeretnénk felvezetni az „elnézést” szóval, kérdezzünk inkább így: „beleférne most az idődbe, hogy válaszolj egy kérdésre? Köszönöm!”
Fotó: adobestock
