Kánya Tamás szerelmese a víznek, a vízpartnak. Az elmúlt 5 évben aligha múlt el úgy nap, hogy ne ment volna ki a Római-partra, a Lupa-tóhoz vagy a szentendrei patakhoz. Eleinte csak köveket pakolt egymásra, úgy múlatta az időt a természetben. Egyre összetettebb, komplikáltabb egyensúlyszobrokat állított. A Római-parton figyelt fel rá egy fotós. Miután megosztotta a képeket, tömegek keresték fel Tamás alkotásait. Akkoriban azt sem tudta, hogy amit ösztönösen csinált, az a landart nevű művészet, tájművészet. „Az első szobroknál egyszer valaki hagyott egy kockás papírt azzal, hogy nagyon tetszik neki, amit csináltam. Nem vittem haza, 3 nap alatt teleírták mindkét oldalt gratulációkkal” – meséli Tamás, hogyan kapott szárnyakat.
A természettel közösen alkot
Sorra építette egymás mellé egyensúlyszobrait, miközben mind többen figyeltek fel rá. Az emberek reakciói sokszor megdöbbentették: „Egy bácsi letérdelt előttem, egy néni meg elsírta magát, milyen szépet alkottam.” A római-parti kőkertnek épp a népszerűsége vetett véget. Sokan megérintették az ingatag szobrokat, megpróbáltak hozzáépíteni, hiába magyarázta Tamás, hogy ez veszélyes, és különben sem megyünk múzeumba sem ecsettel, hogy hozzáfessünk valamit a képhez. Idővel megihlették az uszadékfák, a kagylók, csigák és minden, amit a parton talált. Lélegzetelállító mandalákat készít – ahogy ő mondja – a természettel közösen, ő csak továbbgondolja, amit a természet már megformált. A hozzávalók gyűjtése külön élvezet neki. Mutatja legfrissebb mandalájában az apró tobozokat: „Ilyen sehol máshol nincs, csak a Margitszigeten. Szedtem két szatyorral, mert nekem ez kincs.” Van, hogy hatalmas fadarabokat, köveket mozgat órákon át, de neki nem fárasztó ez az erős fizikai munka. „Ez nekem inkább csak meditáció. Az sem jelent stresszt, ha összedől, amit csinálok. Maga az építés legalább olyan élmény, mint a végeredmény látványa.”
Nincsenek szavak a tehetségére
Gyakorlatilag a Duna-part a műterme, szabadban, szabadon alkot, és a természetre bízza azt is, meddig látható egy munkája, hagyja, hogy a víz, a szél döntsön a sorsukról. Noha legtöbb alkotása kérészéletű, mindegyikről van kép, hiszen a fotózás is szenvedélye. A római-parti kőkert nevű Facebook-oldalán 9 és félezer rajongója van, sorra jelennek meg képei küföldi weboldalakon, újságokban (Graphic art news, Recycl-art, Art people gallery,Different type of art, Daily news Hungary, Bored Panda). A megjelent képeinél ragaszkodik a helyszín megjelöléséhez; Ő így szeretné népszerűsíteni hazánkat. „Volt, aki már csak azt írta kommentben, hogy szeretne írni valamit, de már nincsenek szavai, minden létező pozitív jelzőt felhasznált korábban. Olyan nagy tájművészek is dicsérték a munkám, akik előtt letérdelnék, hogy úristen, micsoda tehetség” – büszkélkedik Tamás.
Nem keres vele, mégis boldog
Eredetileg ötvös, de hosszú évek óta nincs munka a szakmájában. Sokáig a pénzverőben dolgozott ezüstművesként, de volt telefonszerelő és szabó is. Mivel egyedül nevelte a lányát, évekig nehezen talált munkát. Mire a lánya önálló lett, még kevesebb lett a munkalehetőség. Nem kesereg a helyzete miatt, sőt. Azt mondja, boldog. „Pénzem nem sok van, de megélek. Amennyit én eszem, attól más éhen halna. Amit csinálok, ahhoz meg nem kell pénz, a természet ingyen adja az alapanyagot. Időm viszont sok van, az pedig kell is a tájművészethez.” Többen kérdezték, miért csinálja, ha nem kap érte pénzt? Nem is érti a kérdést. „Gyűlölöm azt a szót, hogy minek. Egyszerűen nekem ez jó érzés. Elértem, amit mindig is akartam, kiélhetem az alkotóvágyam. Nekem maga az alkotás a boldogság és az, hogy másoknak is kellemes élményt adok.”
Hidegben is kreatív
Tamás télen sem ül otthon. Tavaly jégzajláskor például épített 4 darab kétméteres tornyot jégtáblákból. „Persze pontosan tudom, ezek végképp nem az örökkévalóságnak szólnak, de ha csak egy embert boldoggá tesznek, már megérte!”
