Noha néhány perce még szakadt a hó, a februári időjárás már verőfénnyel köszönti a vértesszőlősi pályára érkező játékosokat. Kovács István futballbíró léptei mégis bizonytalanok, ami kicsit sem a felázott talaj miatt van így. Nagyokat sóhajt, hiszen azóta nem járt itt, hogy a tavaly szeptember 25-i meccsen gyakorlatilag meghalt a félidő előtt. Párás szemmel nézegeti játékvezetői füzetét, melybe azóta sem került büntető-írás; hiába várták a sárga és piros lapok, hogy előhúzza őket. „Meg se próbáld, különben újra betapasztom a szádat!” – figyelmezteti nevetve Vida Péter, a vértesszőlősi öreg-fiúk csapatának hátvédje. „És ugye azt sem akarod, hogy eltörjön még néhány bordád?!” – fűzi hozzá Tóth Tamás, a lábatlani öreg-fiúk csatára, aki – saját bevallása szerint is – a bírók réme a pályán. „Olyan vagyok, mint egy bika, akinek, ha élénk színeket mutogatnak, bevadul, és kő kövön nem marad – magyarázza vehemensen az olaszos fizimiskájú focista. Öt hónappal ezelőtt, a rangadót eldöntő Vértesszőlős–Lábatlan találkozón azonban neki is bizonyítani kellett, hogy nem csak a lába gyors és a szája nagy, de a lélekjelenléte is óriási. „Kokó – magunk között ugyanis így hívjuk Istvánt – pontosan mellettem állt, amikor megtörtént a baj. Mivel előtte még viccelődve veregette a vállamat, azt hittem csak a bolondját járatja velem, és ezért rángatja a mezemet. Aztán ahogyan csúszott lefelé, már éreztem, az életéért küzdve kapaszkodik belém. Néhány pillanat múlva a szemei is fennakadtak; mint akiből éppen akkor akar távozni a lélek. Azonnal stabil oldalfekvésbe helyeztem, és kihúztam a nyelvét, hogy levegőt kapjon – idézi fel a drámai pillanatokat Tamás.
„Versenyt futottunk az idővel”
„Én ebből már semmire nem emlékszem – veszi át a szót a sípmester. Az utolsó képem a meccsről, hogy körülbelül a harmincötödik percnél járunk, szögletet ítélek meg, és minden elsötétült körülöttem. Ezt kö-vetően már csak az a pillanat ugrik be, ahogy felébredek a kórházi ágyon, pedig – mint később kiderült – a kettő között pontosan egy hét telt el.” A pályán maradt játékosoknak inkább az a 15-20 perc tűnt egy teljes hétnek, amíg kiérkezett a mentő. „Négyen futottunk versenyt az idővel. Dr. Vankó István, a tatabányai Szent Borbála Kórház traumatológus főorvosa is a vértesszőlősi öregfiúk csapatát erősíti; azokban a pillanatokban ő vette át az iránytást felettünk és Kokó sorsa felett. Ő végezte a mellkaskompressziót, a meccs partjelzője, Dávid Rita végig segédkezett, Péter a mesterséges lélegeztetésért felelt, én pedig a lábát tartottam a vérkeringés miatt – idézi fel Tamás. Recsegtek-ropogtak a bordák, de ez akkor és ott nem érdekelt, hiszen mindannyian tudtuk, ha bármelyikünk is feladja, nem tudjuk visszahozni őt a klinikai halálból. Öt pirosat is adhatsz, csak maradj velünk – mantráztuk hangosan, miközben abban bíztunk: eljön a nap, hogy újra élcelődhetünk egymással.”
Bárány az oroszlánok között
A nagy találkozás azonban hosszasan váratott magára, hiszen a játékvezetőre ezt követően két komoly műtét és többhetes rehabilitáció várt. „Az orvosaim szerint is csoda, hogy túléltem a történteket, hiszen – hiába voltam egészéges, mint a makk – százból egy sportolót sikerül visszahozni a hirtelen szívhalálból. Hogy engem sikerült, azt csakis ezeknek a srácoknak köszönhetem; ahogy azt is, hogy két hete a bíróbálon újra táncolhattam a feleségemmel, Szilviával – meséli büszkén Kokó. Erre az eseményre egyébként Erős Gábor, az MLSZ Játékvezető Bizottságának elnöke Tamásékat is meghívta, hogy egy kitüntetéssel is megköszönhessék, amit a társukért tettek. „Úgy éreztem magamat, mint bárány az oroszlánok barlangjában, hiszen a habitusomnak és a sok szitkozódásnak köszönhetően némelyikükkel finoman szólva is paprikás viszonyt ápoltunk – neveti el magát a jóképű csatár. Ám – mint kiderült – még az ő szívükhöz is sikerült közelebb férkőznöm, hiszen a történtek után nem csak Kokó, de a többi bíró is barátsággal veregette a vállamat.” „Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kaphatna bármelyikőtök is egy színes lapot tőlem, miután a napi 5-7 kilóméteres séta és kétszer egyórás szobabiciklizés után újult erővel térek vissza a pályára – vágja rá határozottan a bíró, akinek szavaihoz Vida Péter csak annyit fűz: „Pláne, ha Tamás ismét hevesebben reklamál majd…”
A sors akarta, hogy így legyen?
A történet érdekessége, hogy Istvánnak aznap nem ezt a meccset, hanem néhány kilométerrel arrébb, a Vértessomló—Szákszend öregfiúk mérkőzést kellett volna vezetnie. „Így talán a sorsnak is köszönhető, hogy az a kollégám, aki a vértesszőlősi rangadót bírálta volna, váratlanul lemondta, így a játékvezető-küldő pont ide irányított, és gyakorlatilag a legjobb kezekbe adta az életemet” — fejtegeti Kokó. „És az sem véletlen, hogy épp a 46-os mezt viselő játékoson, azaz rajtam landoltál — vág közbe Tamás —, hiszen az égiek talán pont ezzel jelezték, segítenek, hogy néhány hétre rá be is tölthesd ezt az életkort!”
