A Városligeti Műjégpályához érkezünk. A bejáratnál egy rózsaszín kabátos, mosolygós hölgy vár minket. Egy percet sem késlekedik, határozott léptekkel az öltöző felé veszi az irányt, mi pedig loholunk utána, alig bírunk lépést tartani vele. Bártai Judit egy energiabomba, tele vidámsággal, örömmel és magabiztossággal. Miközben lábára húzza a korcsolyát, már bele is kezd kalandos életének meséjébe.„Balett-táncos voltam, de 9 éves koromban nagyon sokat betegeskedtem, és az orvos azt javasolta édesapámnak, hogy vigyen el olyan sportra, amit a szabadban, a tiszta levegőn lehet űzni. Apukám egy percet sem késlekedett, felhívta egy barátját, aki a műjégen volt edző, és máris a jégen találtam magam. Az első edzés után úgy mentem haza, hogy közöltem édesapámmal: Soha többé nem megyek korizni! Kétszer elestem, és ez elég volt ahhoz, hogy a kedvemet szegje. Pár nap elteltével mégis azt éreztem, hogy vissza kell mennem!” És így is lett. A kis Judit hamar rájött, hogy a jégkorcsolya az élete. Mivel előtte balettozott, a mozgásán látta az edző, hogy tehetséges, így bevette a műkorcsolyázó versenyzők csapatába. „1959-ben, egy januári napon szóltak, hogy másnap menjek be a Magyar Jégrevübe, mert este már fel kell lépnem. Az igazgatónő, miután látta az előadást, behívatta apukámat, és nekiszegezte a kérdést: iskola vagy tánc? Akkor ugyanis közgazdasági iskolába jártam. Mivel édesapám táncmester volt, egy pillanatig sem gondolkodott, határozottan rávágta, hogy tánc. Tizenöt éves voltam, amikor külön miniszteri engedéllyel a Magyar Jégrevü tagja lettem, ugyanis 16 év volt az alsó korhatár” – büszkélkedik Judit.
„49 országot jártam be”
Hat évig volt a Magyar Jégrevü tagja, ami akkor feloszlott, és táncosai szétszéledtek a nagyvilágban. „Én közben férjhez mentem a jégrevü egyik karmesteréhez, Lukács Lóránthoz, aki szerződést kapott az akkori NDK-ba, engem pedig leszerződtettek az ottani jégszínházba. Hat év után tértünk haza, de addigra tönkrement a házasságunk. Szerettünk volna kisbabát, de két méhen kívüli terhességem volt, ami rettenetesen megviselt. Akkor rájöttem, hogy nem az anyaság a sorsom, nincs semmi, ami röghöz kössön, ezért visszamentem Németországba jégtáncosnak. Attól kezdve 49 országot jártam be, bekerültem a párizsi jégrevübe, majd az amerikai jégrevü tagja voltam. Később hazajöttem, és oktató lettem” – idézi fel Judit.
Eljött a szerelem is!
„40 éves koromban, 1983-ban ismertem meg életem nagy szerelmét, a második férjemet. Összeházasodtunk, és nagyon nagy boldogságban éltünk le majdnem harminc évet. Hét éve sajnos elhunyt, de most is nagyon hiányzik. Főleg a nyári időszak nehéz, olyankor nagyon unatkozom. Télen könnyebb, mert akkor korcsolyázok, itt vagyok minden áldott nap. Itt már mindenki ismer, olyan ez, mint egy nagy család.” A jégen csúszkálva sokan nem is tudják, hogy egy világsztár látja el őket hasznos tanácsokkal. Judit ugyanis – pusztán hobbiból – boldogan okítja kéretlenül is a fiatalságot. „Amikor látok a pályán ügyeskedő táncosokat, akkor odamegyek, és segítek, hogy mit hogyan csináljanak. Még soha egyik sem vette rossznéven, inkább hálásak szoktak lenni. Voltak olyanok, akik később miattam jöttek ki, megkerestek, és a segítségemet kérték. Engem ez nagyon boldoggá tesz. Addig fogok korizni, amíg lábra bírok állni. Soha nem akarom abbahagyni, ez ad értelmet az életemnek” – mondja különös csillogással a szemében. Judit szinte naponta nézegeti a régi fotókat, felidézi az emlékeit, és lélekben újra átéli azokat a pillanatokat, amikor szólótáncosként ragyogott a színpadon, és több ezer ember állva tapsolt neki. Amikor megkérdezem, hogy mi az, amire a legbüszkébb, akkor habozás nélkül rávágja: „Arra, hogy áttáncoltam az életemet!”
Saját figurát alkotott
„Gyerekkoromban láttam egy jelenetet, amelyben a táncosnő hátrahajolt 90 fokban, és a partnere így vezeti körbe a parketten. Akkor én azt elirigyeltem, és jégre vittem. Ez egy hihetetlenül nehéz figura. Be is adtam a jégszövetségbe, mint új figurát, de sajnos nem tudták hivatalosan elismerni, mert nem világversenyen mutattam be.”
