A horgosi pusztában nehezen találtunk rájuk. A testvérek nem voltak egyedül, közel száz bika, még több tehén, s hatvan kutya nézett ránk csodálkozva, mikor kiszálltunk a kocsiból. Furán nézhettünk ki a pusztában választékos városi öltözetünkben, mert azonnal nevetni kezdtek rajtunk. Illetve ez sem biztos, mert egy idő után feltűnt, hogy szinte mindig nevet a szemük, s olyasmiknek is örülni tudtak, ami mellett mi közömbösen mentünk volna el. Minket már ledarált a város, ők akkor is a sapkájukat dobálják örömükben a levegőbe, ha emberrel találkoznak. A jégtől karcosan ropog lábunk alatt a hó, ahogy toporgunk a beszélgetés alatt. Nem nehéz az első kérdés, fáznak-e? Bólogatnak szelíden, de Richárd precízebb: „A régi fagyásaim jobban fájnak, ha mínusz van”– s mutatja arcán, kezén a tél harapását. Látva rémült arcomat, beavat a pásztormesterség titkaiba, ez nem vészes, megszokták, viszont a lába fáj erősen a visszerektől, meg a térde, mert állni a pusztában, az a megterhelő. A gulya örökösen mozog, nincs idő leülni. „Se aludni. Éjjel sem hagynak nyugtot, ha úgy döntenek, nekik menniük kell. Vagy feladja az egyik, fel akar borulni. A tél végét már ők sem bírják. Életben tartom őket. A másik közben megellik, kuckót kell építenem a borjújának. Mindig van valami történés, emiatt tévét sem nézünk.” Dávid rákontráz azzal, csak az bántja, hogy mobiljuk van, mert azóta nem hagyja őket békén a világ, s rám néz huncutul. Szemébe nézve kérdezem, hogy mindig ezt akarta-e csinálni. Keményen visszanéz, s csak a végén mosolyog: „Dehogy. Apám akarta nem én. De nekem megfelel a szabadság.” Ezek után persze baltaarcú, szikár apát várok, de helyette csupa mosoly férfi közeledik egy hatalmas kosárral, benne legalább harminc rántott csirkével s mindenféle finomsággal. Leteszi s biztat, fogyasszunk, ők már ettek. Egy hónap alatt biztosan meg lehetne enni, ebből sejthető, hogy életükben nem probléma az ennivaló, s mindig friss. Van neki hatvan kutyája is, azokat is etetni kell, s persze, nem egészséges tápot kapnak, hanem azt, amit az ember. Egy a sorsuk, azért. A kutyacsorda szemében ott volt a boldogság és az elégedettség, igazi nagykutyák ők, hisz tonna súlyú bikák engedelmeskednek nekik. „Van husángunk is, láncos ostor, de a kutyáktól jobban félnek. Figyelni kell, a marha merő szeretetből agyonnyom.” Miért? – kérdezem az apától is, hogy itt vannak, s nem a tengeren fekszenek a puha homokban. Maga elé néz, tűnődik, majd felnevet: „Zsiványok vagyunk mi, mint ahogy errefelé bujdosott a horgosi nádasban Rózsa Sándor. Nem járunk mi sehova, templomba, kocsmába sem, csak a bíróságra.”
A földesúr és a pásztor
Lehetne egy mesecím is, de ennél prózaibb a valóság. A ridegtartásos legeltetés hiába eredményez egészséges életű és húsú haszonállatokat, mindig beleütközik a magántulajdonba. A földesúr ideges, ha lelegelik a füvét. Tudták ezt kalandozó magyarjaink éppúgy, mint Lúdas Matyi vagy a Veszelka család Szeged környékén, ahol gyakorta megfordult barátjuk, Rózsa Sándor. Az apa szerint a helyzet csak rosszabb lesz, mert az EU-szabályozás még szigorúbb lesz, egyre szűkül a terület, ez nem Amerika, volt, hogy a határsávba is legeltetett. Sokszor találkozik migránsokkal. Ilyenkor mi történik? „Ők is néznek, mi is nézünk, de ennyi elég szokott lenni. Bicskánk van.” Sokat tűnődött azon, hogy földet vesz, növényt termeszt, de nem viszi rá a lélek. Neki megfelel ez a határvidék, mert szép, szebb, mint egy ház valahol.
„Celeb pásztor nincs!”
Dávid közli velem, az apjával együtt úgy döntöttek, hogy a kicsi lesz köztük a főnök. Nincs is vita, hogy hármójuk közül ő a legelszántabb. Pedig leléphetett volna, de nem tudta otthagyni a testvérét. Akihez jár egy lány Magyarból, olyankor kapnak egy lakókocsit, de nem folytatja, somolyog. Őt a nők nem érdeklik, legyint egyet. Ricsi viszont elmereng a messzi fagyba, úgy mondja: „Nyáron, holdvilágnál a lányoknak is tetszik.” Vagyis mindenre van megoldás, csak amiatt aggódnak, hogy az elmúlt évben egyre többen keresik fel őket, civilek is, de inkább a média. „Hidd el nekem, ha kötélnek állnánk mindig, abbahagyhatnánk az egészet. Celeb pásztor nincs.” Megkérem, hogy mutasson pár pusztai trükköt, például hogyan gyújt tüzet, ha minden vizes? Lekuporodik a földre, s pillanatok alatt lobognak a lángok, hitetlenkedem. Arcomba nevet közelről. „Benzines flakon volt, öcskös, ezt most bevetted.” Be bizony, de egy városi zsivány mindig irigyelni fogja a prérin az indiánokat.
Columbo felesége…
Papdi Jenő, az apa, ritkán találkozik városi emberrel, nem sok dolga akad velük. Az állatoktól soha sem félt, de az emberek egészen mások. Ezért egy kivételt tett, jól menő ügyvédet fizet, mert aki szabadon él, abba sokan belepróbálnak harapni. A háttérben, persze, mint minden sikeres férfi mögött, egy alázatos asszony áll, Valéria. Nem került a szemünk elé, de rá is igaz lehet, mint amit Columbo feleségére mondták: mindenki tud róla, mindenki fél tőle, de még nem látta őt senki.
