Mátra alján, faluszélen… pontosabban Mátrakeresztes ófalusi részében lakik Nágel Józsefné, Margit néni a családjával. Az udvaron hatalmas fahasábok, a kérgéről lehet látni, melyik bükk, fenyő vagy gyertyán. A kakas jóízűen kukorékol és peckesen jár a portáján, még ő is büszke az itt folyó munkára. Nem csoda, Margit néni az egyike azoknak, aki beleszületett a mesterségbe, gyerekkora óta kanalat készített, s mai napig kikerül a keze alól egy-egy darab. „A szüleim, ahogy mindenki a faluban, kanálkészítésből éltek – emlékszik vissza a 81 éves Margit néni. – Leginkább télen foglalkoztunk ezzel, nyáron csak estefelé, mert akkor, aki tudott, napszámba ment az erdőbe. A fa akkor jó, ha télen vágják ki, akkor alszik, több hónapig lehet belőle kanalakat kivenni. De csak a bükkből! Ez keményfa, jól megállja a helyét a konyhában, ahol víz, forróság is éri. Aki gyengébbet választ, annak az eszköz vége szálasodni fog, eltörik, görbül. Aki nyírfából faragcsál, az lesz a kontár. A bükk hasadós; mint a kártyalapok, úgy válik el, de csak fertályba (negyedbe) szabad vágni, szálirányba, mert a közepe ennek sem jó kanálnak” – magyarázza lelkesen a nénike. Az udvaron lévő két nagyobb fa 100, 120 éves. A bükk nehezen nő, kettévágáskor látszik az egészsége. Ezerből egy csepűs – belseje, mint a cérnagombolyag. Ez görbülni fog, ebből nem szabad dolgozni. „A fa kivágása embernek való munka, férfiak végezték – meséli Margit néni. – Bogsában, vagyis körülbelül egyméteres darabokban adták oda az asszonyoknak, akik aztán szekercével hasogatták tovább lapokra. Akinek jó dolga volt, annak az ura ezt is megcsinálta. Akinek nem, az a tuskót kiékelte a fejszével, és bunkóval csapott rá. Így hasadt aztán el. Régen mindent kézzel csináltunk. A lehasított darabra, a deszkára rajzoltuk a mintát, mindenkinek volt »játszó fakanala«, ezt írtuk körül, ni, csupa tinta a széle. Annyiszor, ahányszor elforgatva a deszkára kifért.”
A lusta asszony rántása
Ahogy Margit néni magyarázza a kanál készítését, el is készül egy a keze alatt. Kisebb fa van előkészítve, ebből fazékba való fakanál lesz, ha nagyobb volna, üzemi konyhára vinnék. „Amikor elérte a lábam a taposót, lehettem 6-7 éves, már nem csak a csiszolást bízták rám a szüleim – meséli a mátrakeresztesi asszony. – A kiszabott kanalat előbb nagyoltuk, körbefűrészeltük, majd a húzóbakon a nyelet kapartuk, a kanál fejét mélyítettük. Ástuk, így mondjuk itt. Amikor már itt tartottunk a munkában, volt a kanálnak formája. A lefaragást mindig finomítottuk, ha nem volt késünk, akkor eltört üveggel, mert az jó éles volt. Aztán meg csiszolópapírral, suholóval. A gyerekek sokszor kapartak, azt könnyebb volt csinálni. Ha nem esett, az udvaron dolgoztunk, ha esett, akkor a földes szobában. »Az asszonyok már megint a bakot lovagolják« – csúfolódtak velünk a férfiak, ha jó kedvük volt. A kész kanalakat aztán rögtön a sparhelt, ahogy itt mondják, a masina fölé tettük, a bükkfa füstjével zártuk be a szálakat, minimum 12 órát kellett ott feküdnie. A fa minden csepp részét felhasználtuk, a forgács, a nyesedék ment a masinába tüzelőnek.” Messziről jött kereskedők járták a falut, ők hozták a megrendelést, a vevők kívánságát. A vevő szólhatott ugyanis, hogy a kanál feje milyen legyen, vékonyabb, kerekebb. Az országot a keresztesiek látták el fakanállal. A kereskedők, főleg pestiek, csak ránéztek egy kanálra, és megmondták, melyik háznál készült. Ha valaki furfangoskodott, és görbe szárú kanalat is rejtett a megrendelésbe, azt visszahozták, ki kellett cserélni. Nagy szégyennek számított. „Mi a selejtet, göcsörtöset nem dobtuk a tűzre – avat be a titkokba Margit néni. – Nem volt ilyen sok, ami mégis, mert a fa nem adta magát, az maradt itthon, vagy ment a festékesvödörbe. Soha nem naggyáztam el, inkább tovább dolgoztam rajta. Minél szebbet készítettem, annál jobban örültem! Egy jó kanál tíz évig biztos bírja, csak a forró zsír az ellensége, a lusta asszony rántása. Ha abban hagyják, elég a feje. Hogy ki milyen fakanalat szeret, az ízlés dolga. Itthon a kerek fejű megy, Angliába sarkosat, csúcsos fejűt kellett készíteni. Egy időbe vitték a búcsúba, rajzoltattak rá, nevet írattak, úgy vásárolták, mint a mézeskalács szívet: emlékbe, szerelmi vallomásként. Én félmillió kanalat biztosan készítettem életem során.”
Kicsi és óriás
A fakanál hossza a rönk hosszúságától függött. Készült 25, 30, 35, 40, 50, 60, 70, 80, 90 és 100 centiméteres méretben. Van, aki a lapos fejűt keresi, de az igazság az, hogy ezt a formát a teflonos edények miatt kezdték el csinálni, és bár bükkből van, nem kézi gyártású. A méteres kerek fejűek mentek a disznóvágásra, bográcsba. Aminek mély a feje, az a kóstolókanál. „A kanalakat napon hagyni a legnagyobb vétek, a füstöléses szárítás előtt – árulja el Margit néni. – Akkor megveresedik, ki ugyan nem szárítja. Amikor a családommal rendszeresen kanalaztunk, naponta 50-60 darabot készítettünk el, ez volt a megélhetésünk. Ma már mindent gépesítenek, mert gyorsabb, olcsóbb, egyformább. A fiatalokat nem érdekli a kanál, beülnek a számítógép mögé. Pedig amikor főzünk, nem mindegy, mivel keverjük meg az ételt, a jó fakanál csodát tud.”
A mátrakeresztesi az igazi!
Azt mondják, az a fakanál, ami nem itt készül, nem is igazi. 2015-ben a mátrakeresztesi fakanál elnyerte a Nógrádikum-díjat, most az a cél, hogy felvegyék a nemzeti értéktárba, és legyen egy nagyobb bemutatóhely, ahol a történetét és a sokféleségét is bemutathatják. Margit néni sok kanalat meg is rajzol, beleégeti a virágokat, és hogy Nógrádikum.
