A következő két hónapot mélyaltatásban töltötte Hajnalka, semmire sem emlékszik. Folyamatosan kapta a kezeléseket és a gyógyszereket, de szervezete csak több mint 40 nap után kezdett reagálni ezekre. Lassan tért vissza testébe az élet, ébredés után úgy érezte magát, mint egy fadarab. Újra kellett tanulnia mozogni és járni. Bár már otthon van, és sokkal jobban érzi magát, a koronavírus szövődményeivel minden nap meg kell küzdenie.
„Á, ez biztosan nem Covid”
Május 18-a átlagos napként indult Hajnalka életében. Otthon végezte a dolgát, délután pedig már az éjszakai műszakjára készülődött. Az 53 éves asszony egész életében ápolónőként dolgozott, az utóbbi években a tatai Árpád-házi Szent Erzsébet Kórház mozgásszervi osztályán. „Felvettem a műszakot, és mint mindig, akkor is hőmérőztek, de semmi probléma nem volt” – emlékszik vissza arra az estére. „Háromnegyed 11 felé elkezdtem köhögni. Nem egyszerű köhögés volt, csúnyán, mélyről jött, és be is lázasodtam. A felettesem azonnal hazaküldött.” Hajnalka asztmás, meggyőződése volt, hogy amiatt köhög, ezzel nyugtatta a kollégáit is. „Még mondtam is, hogy á, ez biztosan nem Covid!” Miután hazament, vett be lázcsillapítót, az éjszakája viszonylag nyugodtan telt. Másnap telefonált a háziorvosának, aki megrendelte a PCR-tesztet, és egy háromnapos antibiotikumkúrát írt fel. A következő napok szinte tünetmentesek voltak, láza sem volt. 25-én délelőtt azonban megváltozott minden. „A hetedik napon lettem nagyon-nagyon rosszul. Egyik pillanatról a másikra elkezdtem fulladni, annyira, hogy még beszélni sem tudtam” – emlékszik vissza. „A férjem és a 3 gyerekem is otthon volt, nagyon megijedtek, hívták a mentőket.” Mikor megérkezett a mentőautó, Hajnalka még a saját lábán ment ki a házból, de percről percre rosszabbul lett. „Beszálltam, leültem, és elkezdték kérdezni az adataimat, aztán elvesztettem az eszméletemet. A családomtól tudom, hogy 40 percig nem tudtak velem elindulni, mert stabilizálni kellett az állapotomat, oxigénre kellett tenni.”
„Kevés esélyem van a túlélésre”
Hajnalkát a székesfehérvári kórházba vitték. Útközben egyszer még magához tért, emlékszik a sziréna hangjára és a mentőautóra, de aztán teljes filmszakadás. A következő 68 nap történéseit csak az orvosok, az ápolók és a családja elmondásából ismrei. „Már Székesfehérváron is lélegeztetőgépre tettek. Folyamatosan romlott az állapotom, másnap úgy döntöttek, Budapestre szállítanak, az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetbe.” Ott gégemetszésen esett át, közben folyamatosan kapta a gyógyszereket, a vérplazmakezelést, vérátömlesztésen és a veseleállása miatt dialízisen is átesett. A felvételeken egyértelműen látszott, hogy a tüdejének mindkét oldaláról teljesen eltűnt a légzőfelület. A családja közben otthon tehetetlenül várta a híreket, nagyon megviselték őket azok a hetek, meséli Hajnalka. „Bejönni hozzám nem lehetett, csak telefonon kaptak információt. Aztán a 44. napon felhívták őket, hogy úgy tűnik, nagyon kevés esélyem van a túlélésre, ezért bejöhetnek elbúcsúzni” – sóhajt nagyot Hajnalka.
A férje és a gyerekei védőruhában, egyesével, pár percre lehettek az asszony mellett. A kisebbik lánya rosszul lett, amikor meglátta az édesanyját eszméletlenül, tele csövekkel, körülötte a gépekkel. „Bár én ebből semmire nem emlékszem, de a család látogatása után szép lassan elkezdtem jobban lenni.” Hamarosan megpróbálták felébreszteni, de az első kísérlet sikertelen volt. A 68. napon újra próbálkoztak. A többnapos folyamat akkor sikerült.
„Feküdtem, mint egy fadarab”
„Amikor felébredtem, nem tudtam, hogy hol vagyok, mondták, hogy a Korányiban. Egyébként mindenkit felismertem, és azt is felfogtam, hogy milyen folyamatok vannak körülöttem” – meséli az 53 éves nő. „A saját állapotommal túlságosan is tisztában voltam, az kemény volt…” Hajnalka 26 kilót fogyott, az izomzata szinte teljesen eltűnt. „Ébredés után úgy feküdtem az ágyban, mint egy fadarab. Még a fejemet sem tudtam megmozdítani, se a karomat, semmit.”
Még a Korányiban elkezdődött a rehabilitációja, a mindennapos gyógytornákkal. Ezt 105 nap után, a kisbéri kórházban folytatták. Onnan október elején engedték haza. A rengeteg tornának hála, ma már járókeret nélkül tud menni rövid távokat. Bár Hajnalka napról napra jobban van, a vírus szövődményeit továbbra is érzi. „Rettenetesen tud fájni a hátam, a tüdőm miatt. Kibírhatatlan, sokszor potyognak a könnyeim. Az ízérzékelésem továbbra is rossz. Nem ízlenek a gyümölcsök, nem ízlik semmi. Testszerte fájdalmas bárányhimlő szerű kiütéseim vannak, az is egy mellékhatás.”
Hogy mi lesz ezután? Egyelőre nem tudja. Reméli, hogy szövődmények eltűnnek, és vissza tud menni dolgozni, ez a legfőbb célja. Gyógyulását hatalmas dologként éli meg. „Mindenki azt mondja, ez egy nagyon nagy csoda. De ezt a csodát nem én csináltam, hanem az ápolók és az orvosok. Másrészt az emberek hitének is köszönhetem, hogy itt vagyok. Nagyon sokan hittek bennem, és segítettek.”
„Félelem nincsen”
Hajnalkának háromféle alapbetegsége van: pajzsmirigy, dia-bétesz és asztma. Ezek miatt volt némi túlsúlya is. Viszont sosem dohányzott és alkoholt sem iszik. Egyelőre nem lehet tudni, hogy nála miért volt ilyen súlyos lefolyású a betegség. Azt mondja, egészségügyi dolgozóként számított rá, hogy elkapja. „Félelem bennünk, egészségügyisekben nincsen. Tudjuk, hogy mi várható és mit kaphatunk el, tisztában vagyunk vele, hogy előbb vagy utóbb biztos, hogy mi is megfertőződünk. Ha félnénk, akkor már nem dolgoznánk a szakmában.”
Debreczeni Csilla
