Marton Ildikót az interneten keresztül érjük el, és bár épp nem visel jelmezt a videóhívás alatt, jót nevetünk azon, hogy ha valaki, ő aztán tényleg joggal elmondhatja magáról, hogy „volt már minden, csak akasztott ember nem”. A Madridban élő művészettörténészt ugyanakkor sokakkal ellentétben nem munkahelyváltásra kényszerítette a koronavírus, hanem arra késztette, hogy maga is műalkotássá váljon…
„Ez nagyon menő, szívem”
Pedig ha valaki, akkor Ildi tényleg nem készült rá, hogy szentté „avassák…” „Ráadásul többször is” – mondja nevetve. Történetünk főhőse csak egy boldog és kiegyensúlyozott életet akart spanyol férjével – ezért is költözött szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt Madridba, ahol eleinte tényleg minden olyan volt, mintha csak lefestették volna: imádta a nyüzsgő nagyvárost, ahol hamar munkát is kapott. „Aztán jött a koronavírus, és ahogyan a világ, úgy az élet is egyik napról a másikra bezárt előttünk” – meséli Ildi. A helyzet pillanatok alatt náluk is minden jót „megfertőzött”. „Be lettünk zárva a négy fal közé, a legrosszabb mégis az volt, hogy hamarosan már ki sem akartunk lépni onnan, hiszen még a bevásárlás is veszélyesnek tűnt. Maradt tehát a home office,szórakozásnak pedig az internet, ahol bár sok egyéb karanténprogram között, egyből szembejött velem a Los Angeles-i Getty Museum kihívása is, az elején nem akartam részt venni benne. Láttam ugyan, hogy később a Szépművészeti Múzeum is folytatta, de mivel adott alkotást kellett volna lemásolni, még mindig csak legyintettem, mondván, ezek a képek nem olyan izgalmasak. Aztán ránéztem arra a korsóra, ami a férjem nagyanyai öröksége révén került hozzánk, és beugrott a gádorosi általánosból Triznyainé Éva néni rajzórája, ahogy éppen az egyik nagy kedvencem: Francisco de Goya y Lucientes: A korsós lány című képéről beszél. Ez egy zaragozai történet abból az időből, amikor a franciák megtámadták Spanyolországot. Nem egy idilli életkép, hanem az én olvasatomban igazi partizán-cselekedet, hiszen a lány a körbezárt városba viszi be az ivóvizet. Valahogy minden stimmelt az azonosuláshoz, így a férjem, Miguel már csak azt látta, hogy miközben ő home office-ol, én jövök-megyek körülötte, mígnem beöltözve, festményként állok előtte. »Ez nagyon menő, szívem! –mondta. Hol a telefonom? Ezt le kell fotózni!«”
Porszívócső és menyecskeruha
A végeredmény végül az interneten landolt, és persze óriási sikert aratott. „Olyan emberektől is kaptam visszajelzést, akikről tudom, hogy egyébként nem mennek múzeumba. Először csak közeli ismerősöktől, később viszont már az egész országból jöttek üzenetek, hogy milyen szuper, amit csináltam, és várják a következő »alkotásaimat«. Innen már nem volt visszaút” – meséli Ildikó, akinek végzett művészettörténészként nem az jelentette az igazi kihívást, hogy megtalálja azokat alkotásokat, amiket életre hívna, hanem az, hogy hogyan, és főképp, miből tegye mindezt. „Szerencsére a költözéskor belistáztam a dolgainkat, így pontosan tudtam, meddig nyújtózkodhatok e téren, és tényleg abból főztem, ami a lakásunkban volt.” Így történt, hogy Munkácsy Mihály Rőzsehordó nője partvissal, porszívócsővel és görbe bottal, a férje 43-as bakancsában és focista zoknijában ült modellt – nevet a fiatal feleség. „Ez a szett egyébként egy ismeretlen magyar festő Szent Rókus alkotásának »koppintásában« is szerepet kapott. És még jó, hogy volt egy plüsskutya is otthon, mert a macskánk biztosan nem állt volna modellt a képhez. A játékát viszont felhasználtam, ahogy a menyecskeruhámat is. Abból Szent Jeromos kalapja lett – mutatja az ismeretlen flamand festő alkotásának újragondolt változatát. – Sokan továbbgondolták a játékot, és elkezdték keresni a »hibákat« a képen. A legtöbben azt találgatták, mivel helyettesítettem a koponyát, amin a bíboros bal keze pihen. Elárulom, hogy egy sajttartó, amit előtte én sem láttam Magyarországon. Nem is csoda, hiszen nincs otthon kultúrája az érett sajtoknak. Ezért is örültem duplán, hogy épp ezt kaptam ajándékba az anyósomtól.”
Családi élmény lett
Volt olyan remekmű, amivel Ildikónak meggyűlt a baja. „Egy ismeretlen flamand festő Női képmás című képe volt a mumus, mert ahhoz rengeteg kellék kellett. Ráadásul a felfújható repülős párna, amiből a barokk nyakdísz készült, pont a fotózásra eresztett le a sok nyúzástól, így végül törölközőkkel kellett kitömnöm, amitől meg hirtelen kétkilós lett. De ennél amúgy is valami mindig lepottyant: vagy a brossból, amit magam varrtam, vagy a székről, amit a celluxszal ráragasztott fényes gombok és karácsonyfadíszeink tettek barokkossá.” Az is kiderül: egy-egy kép többórás – néha napos – előkészületet igényelt, de – ahogy Ildikó mondja – ezek voltak a legviccesebb pillanatok. „Mint például Toulouse-Lautrec Ülő bohócánál, ahol sárga tütü helyett kukászsákot viselek. A paróka egy törölköző, az elejére pedig vattát tömtem, hogy legyen frufrum is.” Ildikó egyébként ezzel a képpel nyert a Szépművészeti Múzeum kihívásán. „De nem ezért csináltam – szögezi le nyomban. – A képeket egytől-egyig a férjem, Miguel – aki amúgy nem profi fotós, hanem marketinges – készítette, így ez közös családi élmény lett. Sok pártól hallom, hogy egymás agyára mentek – és mennek most is –, minket viszont ez még inkább összekovácsolt. Mindig jó, ha két ember együtt csinál valamit, amiben örömüket is lelik, mert ha csak arról beszélünk, hogy mikor, mit mossunk, vásároljunk, abban el tud laposodni egy kapcsolat. A bezártság előhozza az ember valódi énjét, és rá kell jönni arra is, hogy optimistán, humorral kell kezelni ezeket a helyzeteket. Már tudom, hogy a Thyssen-Bornemisza Múzeum egyik expresszionista képével folytatom. Ha már farsang nem lesz, legalább csináljunk valami vicceset!”
Férje nem hagyta magát
Főhősünk nevetve mesél arról is, egyetlen fotót készített ő maga, hiszen a macskájukban, a hétéves Milikében már régóta látta Dürer nyusziját, és a megfelelő pillanatban lencsevégre is kapta. „Az már Miguel ötlete volt, hogy rajzoljuk rá a füleket Painttel, mert úgy vicces lesz… és tényleg, pont ettől lett bájos” – mutatja Ildikó, aki egyedül azt sajnálja, hogy a férjéből nem tudott műalkotást „faragni”. „Pedig nekem volt olyan ötletem, hogy »felöltöztetem« Mantegna vagy a barokk Orazio Borgianni valamelyik alkotásának, de nem hagyta, hogy halott Krisztust csináljak belőle…”
B.Molnár Márk
