Kisboldogasszony napján, szeptember 8-án a varázslatos szépségű dinnyési templomdombon gyűlnek össze az emberek. Kicsik és nagyok. Nagy az izgalom, a fecskék színes vászonszütyőkben érkeznek. A Dinnyési-fertő madarásza minden tenyérre egy-egy füsti fecskét helyez, s miután a pap megáldja az embereket, a madarász számolni kezd. Háromra mindenki fölemeli a kezét, a tenyerét kinyitja, és huss, a fecskék felröppennek, elindulnak Afrikába.
A templomdombon még sokáig nagy az izgalom, a gyerekek tapsikolnak, a felnőttek elgondolkodnak, van, aki azt kérdezi, lehetséges-e, hogy jövőre ugyanez a meggyűrűzött fecske kerüljön a tenyerébe. Lehet, miként az is, hogy egy Lengyelországban meggyűrűzött fecskét indít hosszú útra.
Az embertől a füsti fecske jót vár
A Velencei-tó déli oldalán vagyunk, Dinnyésen, ahol a fecskeröptetésnek és a fecskék elbúcsúztatásának hagyománya van. Ezt az egészet a harangozó-sekrestyés találta ki, Fenyvesi László, aki a mintegy 600 hektáron elterülő Dinnyési-fertő madarásza.
„Ebben az évben mintegy ezer fecskefiókát jelöltünk meg. Főleg Fejér megyében, de Veszprém megyében is. A fészekben jelöljük meg a fiókákat, s attól fogva majd sok mindent lehet tudni a madárról: a születési napját, a helyét. A füsti fecske a jószágtartó emberek madara, leginkább az ő közelükben tud megélni. Amikor a templomdombon a füsti fecskéket a felnőttek és a gyerekek tenyerébe teszem, a fecskék nem rémülnek meg, hiszen az ember mellett élnek, s az emberektől csak jót várnak” – meséli Fenyvesi László, akit arról is kérdezünk, hogy mit szóltak a madarak az idei hosszú, forró nyárhoz.
„Nem, az idei nagy meleg egyáltalán nem zavarta őket. Arra pedig már csak mi, madarászok emlékezünk, hogy 2010-ben, az évszázad leghidegebb és legcsapadékosabb esztendejében a dinnyési fecskék 90 százaléka kipusztult; a településen mindössze tíz fecskepár maradt. A szaporulat nulla lett, ami azért jelenthet gondot, mert ha nincsenek fiatalok, akkor mire az öreg madarak a nagy utat megteszik Afrikába, elképzelhető, hogy vissza ennél is kevesebben térnek.” Akadnak ugyanis helyek, például Dél-Európában vagy Észak-Afrikában, ahol a fecskéket tömegével mészárolják le: megsütik, megeszik őket.
Egy csúzlibalesettel kezdődött minden
„A legszívfacsaróbb fecskés történet a gyerekkoromban esett meg. A barátaimmal sétáltunk, amikor a villanydróton megláttam két fecskét. Nagy csúzlis voltam. Mondtam a barátaimnak, figyeljék meg, hogyan lövök el kettejük között. Céloztam, és mindkét fecske lefordult. A dolog szíven ütött, s attól fogva úgy éreztem, valamit tennem kell a madarakért.”
Ő tartja karban a fertőt
László 33 éve Dinnyésen él a családjával. A felesége biológia–kémia szakos tanárként végzett, hét gyermekük született, két lány, öt fiú. „Hosszú ideig a Duna–Ipoly Nemzeti Park természetvédelmi őre voltam, aztán tíz évvel ezelőtt kitaláltam, hogy a Dinnyési-fertőben nyissunk Madárdal-tanösvényt. Jöjjenek ide az óvodások, az iskolások, a felnőttek, és lássák a madarakat a természetes élőhelyükön. A Dinnyési-fertő több mint fél évszázadon át elzárt terület volt. Ma óvodás és iskolás csoportokat vezetek. A felnőttek pedig akár éjjel is jöhetnek. Karbantartom a hidakat, a táblákat, kivágom a nem ide való növényeket, legeltetem a szürkemarhagulyánkat, és van egy racka juhnyájunk is. Méhészkedünk, a családunk majdnem önfenntartó; a legkisebb fiam, Ernő természetvédő szeretne lenni.”
Mint egy „madárváros”
Megyünk a Madárdal-tanösvényen, s egy pallón bejutunk a fertőbe. A palló tetején, a magasban finom, föltekert fekete háló van, a madarakat ezzel fogják be, aztán a kunyhóban meggyűrűzik. A fertő legnagyobb testű költőmadara a nyári lúd, de a szürke gém is elég termetes. A rétisas a szomszéd faluban fészkel, a fertő legkisebb madara pedig a függőcinege. A tó vizét tavaly nyáron leengedték, és olyan szigeteket alakítottak ki, ahol a madarak háborítatlanul fészkelhetnek.
„Amikor a fertőt leeresztettük – magyarázza László –, a sekély vizet korábban sosem látott mennyiségű gázlómadár lepte el, a levegőben egyszerre huszonhat rétisas körözött. Nem ártott kiszellőztetni a fertőt.”
Ilyenkor, ősz elején, még a nyári ludak vannak többségben. A fertő olyan, mint egy nagy madárváros, mint sok-sok kolóniából álló madárparadicsom. Kárókatonák röpülnek, és récék…
Novembertől aztán a Dinnyési-fertő vizét vadludak lepik el. A madarász szerint a ludak roppant intelligensek, tudják, itt biztonságban vannak, a szigeteken a rókák sem érhetik el őket, a gyerekek és felnőttek pedig távolról, épített magaslesről figyelhetik őket.
Ezt látni kell
Október 1-én és 2-án a Dinnyési-fertőben madármegfigyelési napokat tartanak, de érdemes eljönni decemberben is, amikor esténként a fertő vizére vagy százezer vadlúd érkezik.
Szöveg: Scipiades Erzsébet
Képek: Pintér Márta
