Mindig is a nevelőszülőségről álmodott Évi és Attila: „Ez a hivatás a szeretetről és az elengedésről szól”

Atakaros vidéki házból, már amikor megérkezünk, kiszűrődik a gyerekzsivaj. Az anyuka, Éva mosolyogva nyit ajtót. Odabenn jó illatok terjengenek, a tűzhelyen pörkölt rotyog, a gyerekek az ünnepi fényfűzért bogozgatják. A házaspárnak három saját és jelenleg két nevelt gyereke van. A „jelenleg” kifejezés nem véletlen, hiszen a létszám bármikor változhat. Ennek pedig megvan a maga boldogsága, de nehézsége is.

Már fiatalon ez volt az álmuk

„Olyan sokan vagyunk, hogy hétköznap szinte lehetetlen egyszerre összehozni bennünket. A nagylányomnak fontos programja akadt, a fiamnak váratlan edzése jött közbe, így a saját gyerekeink közül most csak a 17 éves Dorinánkat tudom felmutatni – mondja nevetve Éva. – A két kicsi pedig itt Lilla és Áron, abban a szerencsében van részünk, hogy mindketten pici koruk óta nálunk vannak. Azért mondom, hogy szerencse, mert az évek alatt a nevelőszülői létben többször is megéltük, hogy kaptunk egyenesen a kórházból vagy nagyon rossz körülmények közül néhány hetes csecsemőt, aki aztán egy idő múlva tőlünk került örökbeadásra. Persze, aki nevelőszülői létre adja a fejét, az tudja, nem csak a pici érkezésének örömeivel, hanem az elbúcsúzás fájdalmával is meg kell majd küzdenie. A gyakorlatban ez nem egyszerű. Ez a hivatás a feltétel nélküli szeretetről, az elfogadásról, de az elengedésről is szól.”

Évi is Attila nagyon fiatalon találtak egymásra, és már akkor eldöntötték, egy nap, ha lehetőségeik engedik, hivatásos nevelőszülőkké válnak. „Az én édesanyámnak is ez volt a foglalkozása, így abban nőttem fel, hogy jöttek-mentek a gyerekek, sokan voltunk – meséli Attila. – Évivel kezdettől nagycsaládot szerettünk volna, persze tudtuk, ehhez először vinnünk kell valamire. Cigánysoron nőttünk fel, majd fiatal házasok otthonában laktunk. Négy év alatt építettem meg a két kezemmel az első házunkat, ahová aztán jöhettek a gyerekek. A feleségemnek három baba után azt mondta az orvos, nem szülhet többé. Amikor a saját gyerekeink már bőven elhagyták a totyogókort, velük egyetértésben vágtunk bele ebbe a nem szokványos családbővítésbe.”

Nevelt gyerekeiket sajátjukként szeretik

Ahhoz, hogy valaki hivatásos nevelőszülő lehessen – ahogyan Éviék az SOS Gyermekfalvak kötelékében – számos feltételnek kell megfelelnie. Ilyen például a komoly tanfolyam, és az, hogy a lakásában elegendő hely – befogadott gyerekenként plusz hat négyzetméter – álljon rendelkezésre. A Dinók házaspár ennek érdekében egy idő után a teraszt is beépítette.

„Nagyon izgatottan vártuk az első jövevényt – meséli Évi. – Lillánk volt az, aki nagy örömömre most is itt ül közöttünk. Amikor érte mentem az SOS-faluba, és megláttam, hirtelen azt sem tudtam, fiú-e vagy lány. Nála háromszor nagyobb ruhákban volt, és rasztásodott a haja. Ahol élt, ott nem szocializálták, nem tudott másokhoz kapcsolódni. Sok-sok közös munka, szeretet, odafigyelés eredménye, hogy mára ilyen cserfes leányzó lett. A fiúcskánk, Áron háromhetes babaként került hozzánk. Négyen voltak testvérek, mindannyian pillangó­gyerekek. Ez az a szörnyű betegség, amikor valakinek érintésre leválik a bőre. Akik ebben szenvednek, általában nem élik meg a felnőttkort. A testvérek körül Áron az egyetlen, akin csodával határos módon nem jelentek meg a tünetek. Ő csak hordozó, és annak ellenére, hogy kissé érzékeny az érintésekre, emellett van némi mozgáskoordinációs gondja, teljes életet élhet. Vidám gyerek, igen büszkék vagyunk rá, mert kitűnő tanuló.”

Évi és Attila sajátjukként szeretik Lillát és Áront. A nagylány minden jel szerint továbbra is tartósan velük maradhat, azonban ha Áront bárkinek eszébe jutna örökbe fogadni, ők hamarabb megtennék. „A tanfolyamon annak idején óva intettek bennünket attól, hogy a nevelt gyerekekhez nagyon kötődni kezdjünk. Azóta kiderült, ez lehetetlen” – vélekedik Attila.

Lélekben jóval többen vannak

Az azért beletelt némi időbe, mire a házaspár három saját gyereke megszokta, jönnek mások is, akikről anya és apa ugyanúgy gondoskodik, mint róluk. Akikkel osztozniuk kell a javakon, a figyelmen, a szereteten. Azonban a legnehezebb számukra is a kicsi gyerekek elengedése volt. „Két éve adtunk át örökbefogadóknak egy kislányt, aki szintén csecsemőként került hozzánk, így nekünk gyermekünkké, nekik kistestvérükké vált. Aztán volt a koraszülött fiúcska, aki akkora volt csak, hogy a legkisebb pelenka az álláig ért, és egy év alatt nálunk gyönyörű, erős, vidám gyereké cseperedett. Már ő is az örökbefogadó szüleivel él. Amíg ezek az apróságok itt vannak, rengeteg örömet szereznek, de az elengedésükkel kőkeményen küzdünk mi is és a nagyobb gyerekeink is. A legutóbbi picikéink után a férjemmel abban maradtunk, most tartunk egy kis szünetet, hogy a történteket az egész család feldolgozhassa. Amikor karácsonykor körülüljük az asztalt, fizikai­lag heten vagyunk, lélekben viszont sokkal többen. Az összes babánkra gondolunk, felidézzük a róluk szóló történeteket, és szívből kívánjuk nekik, az örökbefogadó, immár állandó családjaikkal legyenek nagyon boldogok!” – árulja el Évi.

Fotó: Ambrus Marcsi