Féltve őrzött emlékeket kelt új életre Eszter: „274 darab szilánkból összerakni egy római üvegtárgyat, az maga a csoda”

Amai napig előttem van a nagyimék gigantikus, sötétbarna, a szegedi börtönbútorgyárban készült szekrénysora a nappaliból, benne a nagymamám és a nagypapám naftalinszagú kötött pulóvereivel, fodros blúzaival, élére vasalt nadrágjaival és szoknyáival. Tisztán emlékszem a sárgaüveg-ajtós, lenyílós szekrény sínjének csikorgására, és felette a kis horgolt terítőkön ülő és álló nippek sokaságára. Ha nagyon megerőltetem magam, még az is eszembe jutna, milyen sorrendben álltak ott az őzikék, kutyusok, virágos, libbenő szoknyás táncoslányok, a paraszti kultúrára emlékeztető kapáló kisfiúk és arató kislányok. Fel tudnám idézni a sorrendet, az biztos, ugyanis annyit néztem őket vágyakozva, hogy legalább néha, egy kicsit megfoghassam őket.

Törékeny porcelánok voltak, gyerek kezébe nem, vagy csak néha való darabok. Érthető volt az aggódás értük, hiszen voltak köztük már sérültek is. Emlékszem, velük nem szerettem játszani, valahogy mindig csúnyának találtam a megfolyt, megsárgult pillanatragasztót a fülük tövénél vagy a nyakuk alatt. A nagymamám éppen ellenkezőleg, ezeket a kicsit hibás, ütött-kopott darabokat becsülte a legtöbbre annak okán, hogy a papának sikerült őket „megmentenie” pillanatragasztóval.

A nagymamától örökölte a rajongását

Nálunk nem voltak nagy értékek a polcon, mégis hatalmas volt az aggódás értük, a nagyim gondosan őrzött családi emlékezetének darabkái voltak ezek. Ferencz Eszter szilikátrestaurátor keze között azonban már fordult meg 2-4000 éves, római kori üveg, herendi, Zsolnay és kínai váza is. Mint ugyanis számomra csak most, bő 30 évvel a gyermeki rajongás után kiderült, a porcelán minőségi módon helyreállítható, persze nem a papám féle pillanatragasztózással. Eszter szintén a nagymamájától hozta az efféle rajongását, és kőfaragómester édesapjától.

„A nagymamámtól a színek használatát, keverését, az árnyékolás technikáját lestem el, aputól a formakészítést, mégsem volt egyértelmű, hogy restaurátor leszek. Gimnáziumba szántak, ám ahogy találkoztam apukám egy restaurátor kollégájával, és ő megmutatta, mi is ez a szakma, tudtam, hogy semmi mást nem akarok csinálni – kezdi Eszter – Engem ebben a munkában a ki­hívás érdekel, nem gyűjtök tárgyakat, mint sok kollégám. Arra törekszem, hogy az eredetihez legközelebbi állapotot érjem el, ugyanolyan szín-, fény- és mázhatást hideg technikákkal, mint a porcelán készültekor égetéssel.”

Speciális anyagokat használ a munkához

A restaurálások közül Eszter szerint az ő szakterülete, a porcelánrestaurálás az egyik legnehezebb. Míg ugyanis a fát ki lehet egészíteni fával és enyvvel, a papírt papírral, vagyis mindent a saját, eredeti anyagával, a porcelán nem égethető ki újra, mert szétrobbanhat, így ehhez egészen másfajta technikák kellenek.

„Először szárazon összeillesztem a tárgyakat, szalaggal rögzítem a töredékeket, majd speciális, színezett műgyantát folyatok a résekbe. Festékeket és lakkokat használok még, amiknek a színét minden esetben én keverem ki – magyarázza a művész, aki hiányzó darabokat is tud pótolni, igaz, csak módjával. – Ilyenkor szilikonnegatívot használok, mint a fogorvosok, vagy ha van a tárgyról régi fénykép, akkor az alapján dolgozom. De ha túl nagy a hiátus, nem mindig vállalható a munka, mert nem biztos, hogy egyértelmű a kiegészítendő forma alakja, díszítése. Pontos analóg nélkül csak találgatna az ember, ami etikailag kifogásolható” – magyarázza.

A 274 üvegszilánk csodája

A tárgyak jó része egyébként nem is darabjaira hullva, hanem éppen házilag megragasztva érkezik Eszterhez. „Én nem bánom, ha ezeket a házilagos megoldásokat is el kell távolítanom, ugyanis így nagyobb eséllyel szokott meglenni minden darab.”
De Eszter szíve csücske mégiscsak az a munka, amikor több száz vagy több ezer éves műtárgyakkal kell foglalkoznia a szombathelyi Savaria Múzeum főrestaurátoraként. „274 darab szilánkból összerakni egy római üvegtárgyat, az maga a csoda” – mondja.

Fotó: privát