Kell egy trauma, ami kirántja alólunk a talajt. Egy trauma, ami után megváltozik minden. Ami után esélyt kapunk egy új életre. Lillának ez az első nagy szerelem volt. A férfi kedvéért, mindent felégetve maga mögött, Zalaegerszegről Portugáliába költözött, majd nem sokkal később magára maradt. Mint kiderült, a távkapcsolatban mindvégig képben volt egy másik lány, és végül ő lett a befutó. Lilla teljesen összetört, és egyre csak a volt barátja szavai visszhangzottak a fejében: „Te egyedül el fogsz veszni”. Ő azonban letörölte a könnyeket, és azt mondta a tükörképének: nem fogok!
Még sosem láttak kék égboltot
„Megkérdeztem magamtól, mi az, amira vágyom, és mi az, amitől nagyon félek is – meséli Hegedüs Lilla – A válaszom erre az volt, hogy egyedül utazni. Így hát szerveztem-terveztem és belevágtam. Először csak kisebb, egy-két hetes utakon barangoltam Portugáliában, majd vettem egy mély levegőt, és jelentkeztem önkéntes munkára Peruba. Aztán kisvártatva ott találtam magam egyedül, távol Európától, és ez sokkolt, úgy, ahogyan a helyiek élete is.”
Lilla a Covid idején indult el először, de mint mondja, ez nem számított, hiszen a célországban csak legyintettek a pandémiára. Miért érintette volna meg őket, amikor volt ott hepatitis B, ihatatlan csapvíz miatti gyomorfertőzés és számtalan más vírus? Nekik a járvány csak egy újabb csapás volt, és ennél nagyobb problémának tűnt, mit tesznek holnap az asztalra enni.
„Reggelente nagyon korán keltünk, mert 8-ra ki kellett zötyögnünk busszal Lima külső szegletébe – emlékszik. – Az utak állapota miatt gyakran bevágtuk a fejünket a tragacs tetejébe. Az iskola egy brutális szegénytelepen állt. Szénbányászat, bádogházak, hatalmas kosz, sok helyen ivóvíz sem volt, csak hordóban. Az oktatás nagyon elmaradott, az iskola épülete raklapokból állt, és sokszor 14 éves gyerekeknek tanítottuk az ábécét, és amennyire lehetett, az angolt, mert az ottaniaknak az egyetlen kitörési lehetőséget az jelenti, ha beszélnek idegen nyelvet. Akkor tudnak beszélni a turistákkal Peru jobb részein, segíteni nekik, ami által jobb körülmények közé kerülhetnek. Amikor az egyik kisfiúnak próbáltam tanítani angolul a színeket, állította, hogy az ég nem kék, hanem fehér. Először azt gondoltam, hibázott, aztán felnéztem, és rájöttem, igaza van, itt a bányafüst miatt tényleg fehér. Megrendítő volt, hogy az a gyerek még sosem látott kék eget.”
Idegesíteni kezdték a drága ruhák
Lilla a Peruban töltött idő alatt rengeteget sírt, teljesen elhagyta a komfortzónáját, de új emberként tért vissza Portugáliába, ahol többé semmi sem stimmelt.
„Nagyon jó körülmények között éltem – meséli. – Jó állásom volt egy multinál, a gardróbomban színek szerint sorakoztak a szebbnél szebb ruhák, a fürdőben a polcon a drágábbnál drágább kozmetikumok. Amikor rájuk néztem, ideges lettem, és arra gondoltam, csak egynek az árából hány éhes gyereket lehetne megetetni. Nem értettem többé, minek ez a sok puccos holmi, amikor az élethez elég egy hátizsák, néhány rövidnadrág és póló. Akkor már éreztem, valami végleg megváltozott bennem, és nem tudok visszailleszkedni a nyugati világba.”
Lilla nem sokkal később felmondott a munkahelyén, fogta a hátizsákját és a félretett pénzét, majd újabb önkéntes programok keretében nekivágott Délkelet-Ázsiának. Járt Kambodzsában, Vietnámban, Indonéziában és Thaiföldön is. A befogadó országokban vendéglátói személyében több családra is lelt, ahogy ő mondja, van thai papája és vietnámi mamája is.
„Mindenhol biztosították a lakhatásomat és az alapélelmezésemet, én pedig angolra tanítottam a gyerekeket – mondja Lilla. – Közben sok-sok tudásra szert tettem a jóga, a meditáció, a keleti életszemlélet, életvezetés terén. Elsajátítottam az egyensúlyteremtő hangtálas csakrameditációt is. Emellett megtapasztaltam, hogy az ott élő embereknek nagyon kevés jut, mégis sokkal boldogabbak és mosolygósabbak, mint mi, európaiak. Minden utamról igyekeztem valamit elhozni a lényükből, amivel itthon másoknak is segíthetek.”
Az anyagi dolgok nem érdeklik többé
A fiatal nő családja a mai napig Zalaegerszegen él. Mindannyian féltik őt, miközben a világot járja, ugyanakkor bíznak az értékítéletében és a talpraesettségében is. Lilla nagyon hálás a szüleinek, hogy elfogadják a különleges életszemléletét és mindenben támogatják őt.
„Természetes, hogy aggódnak miattam, de a sorsát senki nem kerülheti el, és pontosan akkora esély van arra a világ végén is, hogy valami bajunk esik, mint itthon. Ezzel a gondolattal szoktam őket is megnyugtatni – árulja el Lilla. – Egyébként pedig nem állítom, hogy nőként, egyedül utazva soha nem féltem, inkább azt mondanám, hogy a félelem az utazás velejárója, de hiszek abban, hogy odafent vigyáznak rám és úgy is minden jól alakul. Később szívesen élnék családban is világutazóként, csodálatos lenne, ha a leendő gyerekeim különböző kultúrákban nőnének fel, amitől bámulatosan nyitottak, rugalmasak lennének, és gyorsan alkalmazkodnának a változó világhoz.”
Lilla életcélja pedig az lett, hogy segítsen másoknak. Mint mondja, az anyagi dolgok egyáltalán nem érdeklik többé. „Ha a szeretteim jól vannak, van tető a fejem felett, van mit ennem, megadatik a kék ég, a zöld mező, a sűrű erdő csodája, másra nincs szükségem. Most éppen Nepálban vagyok, ahol jógát oktatok és tanulok, de amikor néhány hét múlva hazatérek, szeretnék alapítani egy női közösséget, ahol átadhatom mindazt, amit az utazásaim során megtanultam” – meséli lelkesen.
Élményeiről könyvet írt
A világutazó önkéntes nem mindennapi tapasztalatait a L – Élek című kötetben írta meg. Arról szól, hogyan gyógyította meg az utazások során a saját lelkét, és mi mindent látott, ami ráébresztette, hogy valójában milyen kevés kell a boldogsághoz. Lilla napjait – amelyek most éppen Nepálban telnek, buddhista szerzetesek között – nyomon követhetjük az Instagram-oldalán.
fotó: Ambrus Marcsi, privát
