Maca gólya – a félreértések elkerülése végett – fiú. A hideg ellenére is a szabadban álldogál, vékonyka, reszkető lábain dideregve. Egész télen türelmesen várja a fészekben, hogy imádott társa, Szofi hazatérjen Afrikából, és együtt hódolhassanak az igaz szerelem gyönyöreinek. Sosem tud vele repülni, mert sérült a szárnya. A másik tizenkilenc fehér gólya, valamint a két fekete gólya kevésbé izgatott. Ők odabent jönnek-mennek a Márton család otthonában és a ház körüli röpdékben, olykor megédesítve, olykor megnehezítve a napokat.
Két bolond egy pár
„Mi késztetett minket arra, hogy ennyi madárral osszuk meg az otthonunkat? – kezdi a történetüket nevetve András. – A roggyant elmeállapot. Épeszű ember karriert épít, míg a kevésbé normális ilyeneket csinál. Igaz, nekünk az előbbi is megvolt. 2008-ig különböző vállalkozásokkal »tengettük» a napjainkat, én sokáig egy multicég kelet-európai ágát irányítottam. Aztán az egészségem sajnos megromlott, és az orvosom azt mondta, amellett, hogy le kell tennem a cigit, teljes életmód- és szemléletváltásra van szükségem. Így tértem vissza a madarakhoz, amiben szerencsére a feleségem is partner volt. Ahogy mondani szokták: nálunk két bolond egy pár.”
András azt meséli, már gyerekkorában hazahordott mindent, ami csúszik, mászik, de legfőképp repül, és úgy érezte, felnőttként megengedheti magának, hogy annyi állatot tartson, amennyit csak szeretne. Így hát ő és a felesége, Judit különleges, egzotikus madarak tenyésztésével kezdtek foglalkozni. Mindent autodidakta úton tanultak, és közben rengeteg tapasztalatot szereztek. Saját madaraikkal számos külföldi versenyt, világbajnokságot nyertek, így a mai napig a világ minden tájáról rendelnek tőlük – főként állatkertek – egzotikus madarakat.
„Maga a mentés pedig úgy kezdődött, hogy az emberek hallották, van egy házaspár, akik nagyon értenek a madarakhoz – kapcsolódik be a beszélgetésbe Judit. – Egyre-másra idehordták hozzánk a sérült, elárvult állatokat, hogy próbáljuk megmenteni az életüket, többek között gólyákat is. Persze senkit nem volt szívünk elküldeni, így azon kaptuk magunkat, hogy az idők folyamán egyre több és több a velünk élő, tartósan sérült madár.”
Finoman csipkedve szeretnek
Nemrégiben Andrásék életközösségéhez csatlakozott két ritka fekete gólya. Stricimici és Bözske nincs jóban a fehér gólyákkal, így nem a számukra elkerített télikertszerű részben vannak a többiekkel, hanem szó szerint a nappaliban, a családdal élnek. Igen kíváncsi jószágok, nyitottan, kedvesen fogadják a látogatókat is. Aranyosan babrálják a cipzáromat, a fotósunk pulóverének madzagját, és óriási érdeklődést mutatnak az okostelefonok iránt is. A csőrükkel kopogtatják a kijelzőt.
„Szerintem azért teszik ezt, mert a tükröződő felületeket víznek hiszik, így valójában nem a TikTok érdekli őket, hanem horgászni szeretnének – nevet András. – Egyébként a fehér gólyák is imádnak tévét nézni, és felismernek számukra érdekes dolgokat a képernyőn. Az egyik kis lakónk például egy rajzfilmben kiszúrta a hóember orrát, ami, ugye, répából van. Azonnal oda is ment képernyőt kopogtatni. Ezek a madarak, de különösen a fekete gólyák hihetetlenül szociálisak. Ugyan vadon nőttek fel, alig három nap alatt alkalmazkodtak a benti körülményekhez, még a repülés is remekül megy nekik zárt térben. Igaz, olykor előfordul, hogy a fejünkről dobbantanak.”
Stricimici ekkor, gazdája szavait bizonyítandó, elrugaszkodik a konyhapultról, széttárja hatalmas szárnyait, és olyan széllel érkezik meg elénk az ebédlőasztalra, mint egy helikopter. Ösztönösen pislogok, és hátrahőkölök. Nem úgy, mint Andrásék lánya, Andi, aki teljes természetességgel beszélget velünk, miközben Bözske hol a haját, hol a ruháját csipkedi. „Ez náluk szeretet” – mondja mosolyogva a lány, aki madarak között nőtt fel, és ugyan már elköltözött a szülői házból, néhány naponta meglátogatja a „kistesóit”.
Csak a szárnyasokról szól az életük
A család elárulta, az élet a madarakkal nem mindig könnyű. A róluk való gondoskodás szinte 0–24-es jelenlétet igényel. Ha ki szeretnének kapcsolódni, általában külön mennek, hiszen az állatokkal valakinek mindig otthon kell maradnia. Ősszel terveztek egy néhány napos kiruccanást, de sajnos elkapták a Covidot, így ez is meghiúsult. Ennek ellenére nem csüggednek, mint mondják, elfogadták, hogy a helyhez kötöttség ezzel az életformával együtt jár.
„Nekünk is vannak mélypontjaink, amikor úgy érezzük, fel kellene már adnunk az egészet. Én is itt vagyok egynegyednyi működő tüdővel, így hát nem nagyon ugrabugrálhatok, de nincs mit tenni, szenvedélyesen szeretem a madaraimat. Bármikor úgy döntünk, kész, elég volt, bezárunk, hoznak egy sérült állatot, és azonnal felébred bennünk a késztetés, hogy megmentsük.”
Judit, aki időközben a lányával együtt elvégezte az állatorvosi szakasszisztens képzést, mosolyogva bólint:
„Ha sikerül egy egyébként halálra ítélt madárkát talpra állítani, és látni, hogy boldogan jön-megy itt, számunkra sokkal csodálatosabb érzés, mint az utazás. Mi lélekben, az ő szárnyaikon repülünk.”
250 kölyökgólya az álma
Hazánkban a vadon élő madarak a törvény szerint állami tulajdont képeznek, számos velük kapcsolatos szabály létezik, azonban a költségvetés nem ad támogatást a megmentésükre. Pedig a fokozottan védett madarak – pláne a gólyák – nagy veszélyben vannak. Csak az utóbbi öt évben elpusztult a teljes állomány 20%-a. András és családja a parkot cégek, civil magánszemélyek adományaiból tartja fenn, de mint mondja, ez vékony jég, ami könnyen leszakadhat alattuk. „Az álmom Dömös és Pilismarót között egy néhány hektáros területen létrehozni egy rezervátumot, ahol a tartósan sérült állatok társra lelhetnek, és megannyi fióka szállhat fel, amikor eljön a tavasz. 250 kisgólya láttán még a nemzetközi természetfilmesek is megnyalnák a tíz ujjukat! Ennek létrehozásához azonban komoly támogatókra volna szükségem. Abban bízom, hogy hamarosan megtalálom őket” – mondja András.
