Varázslatos mesevilág Júlia Babaháza: „Ránézni és megszeretni egy pillanat műve…”

Giczi Júlia Erdélyben, Kézdivásárhelyen született, és 1982-ben jött Magyarországra, amikor hozzáment a férjéhez, Gáborhoz. „Ő ugyan szeretetteljes, elnéző mosollyal figyeli babagyűjtő szenvedélyemet, de nála több segítséget senkitől nem kapok. Amikor összeházasodtunk, mindjárt nagycsaládosok lettünk, mert már akkor közel ötven babát hoztam magammal” – meséli Júlia. Ténylegesen két felnőtt lányuk és egy unokájuk van.

Júlia a helyi okmányirodában dolgozott, de szépen, lassan egyre jobban bevonódott a babagyűjtés világába. Ez pedig valóban külön világ, ahol a babák nem játékra, hanem gyűjteménybe valók.

Josephine, az első

Júlia Hévízen „fertőződött” meg 2015-ben: ott látta meg azt a babát, amely elindította a gyűjtést. „Neki külön neve van, úgy hívjuk, Josephine, a fertőző – meséli Júlia. – Attól kezdve már másként, gyűjtőként folytattam a beszerzést. Az elején csak az volt a szempont, hogy tetsszen. A legtöbbször ránézni és megszeretni egy pillanat műve. Aztán ahogy teltek az évek, egyre több információt szereztem arról, hogyan is kell tovább építeni a gyűjteményt. A férjem szerint állandóan vadászom, én azt szoktam mondani, tanulok. Némelyik babát azért veszem meg, mert számomra kedves, de nem tudok róla semmit, viszont az eladók szívesen osztják meg az információkat a vevőkkel, így lehet egyre többet megtudni egy-egy babáról, illetve be lehet csatlakozni olyan csoportokba, ahol a gyűjtők egymást segítik, illetve babákat kínálnak eladásra.”

Több mint hétszáz kincse van

Az 550 darabos kiállítás 2022-ben nyílt meg. „Amikor az ember elkezd gyűjteni, megfogadja, hogy 40-50 cm-nél nem vesz magasabb babát – mondja Júlia –, de most már az 5 cm-estől egészen a 130 cm-es magasságig találhatók az immár több mint hétszáz darabot számláló gyűjteményben. Sokat lehet vívódni, amíg rászánom a pénzt egy-egy újabb kincsre.” Van indián lány, hippi lány, apáca, szerelő kisfiú, boszorkány, apród, bohóc, menyasszony, kimonós nő, bajor parasztasszony, strandoló gyerekek, Diana hercegnő, Marilyn Monroe, színes bőrű baba, idős házaspár és minden, ami szem-szájnak ingere; gyönyörű, általában a művész által készített eredeti ruhákban.

„A férjemmel elkezdtünk gondolkozni, hogy mi legyen a gyűjteménnyel – folytatja Júlia. – Adjuk el, vagy kezdjünk vele valamit? Babákat sokan gyűjtenek, de kincsei­ket nem teszik nyilvánossá. Mi a múzeum megnyitása mellett döntöttünk. Egy győri alapítvány támogatott bennünket, közel ugyanannyi pénzt tettünk mi is hozzá, és ebből vettük a szekrényeket, illetve a Detolf üveges vitrineket. Azt gondoltuk, szép, barokk főterű városunk hírnevét is öregbíthetnénk ezzel az új, egyedi látványossággal. Sokáig vívódtunk, hogy mi legyen. Az elköltözést is fontolgattuk, de a végén minden maradt a régiben. Kérdés, hova kerülnek majd a babák, ha megöregszünk, lesz-e arra érdemes intézmény, amely folytatja a munkánkat. Pápa főterén több épület alkalmas lenne a kiállítás befogadására, a látogatottság is lényegesen magasabb lenne, viszont olyan kiadások jelennének meg, amelyeket önerőből nem tudnánk fedezni. Jelenleg a saját családi házunk földszintjén van a múzeum, és magunk viseljük az üzemeltetéssel járó költségeket. Látogatóink 70-80 százaléka nem pápai lakos, pedig igyekszünk népszerűsíteni a Babaházat.”

Jókor, jó helyen kell lenni

Szerencsére azért a turisták így is megtalálják a múzeumot. Júlia tárlatvezetést is vállal, a férje szerint akár két órát is tud beszélni egyfolytában, és minden kérdésre válaszol. A babák beszerzése olykor igazi kaland. A gyűjtők általában tudnak egymásról, akkor is, ha nem nyilvános a gyűjteményük. Más gyűjtőtől is lehet vásárolni, ha épp el tudja engedni a szeme fényét. Piacokon is feltűnnek babát árulók. Sőt, segítenek egymásnak információkkal. Júlia így tudta meg, hogy van egy osztrák gyűjtő, aki több babáját is áruba bocsátja. Azonnal felvette vele a kapcsolatot, de jelezte, nem tud azonnal értük menni. Az eladó megvárta.

„Jókor, jó helyen kell lenni” – mondja. Mivel a posta nagyon drága, megszervezik, hogy az eladó, ők maguk vagy barátok, ismerősök szállítsanak. Megesett már olyan, hogy a baba akkora volt, hogy nem fért be a csomagtartóba. Kivették a dobozából, és bekötve érkezett meg a hátsó ülésen. Slusszpoénként megjelenik a helyi postás, aki szívességből elhozta a nagy csomagot, ami persze babát rejt, és ezzel „lebuktatja” Júliát, aki csak másnap ment volna a csomagpontra, mert erről a babáról még nem beszélt élete párjának. Végül persze mindenki jót nevet a történteken.

Fotó: Ambrus Marcsi