A HatásSzünet műhely Szenior színjátszói: „Mi nem a kötögetős, kontyos nagyik vagyunk, többre vágyunk”

Acsoport vezetője, Ilyés Lénárd, Leó bemelegítő játékot vezényel, melynek során a résztvevők kardokat imitálva suhintanak egymás felé, közben azt kiáltják: hooo, sííí, hőőőő.

„Ez egy egyszerű, alapozó, koncentrációs játék, ismert dráma­játék forma, lényege, hogy gyorsan be kell bekapcsolódni az áramkörbe.”

Majd a csoporttagoknak, Zsuzsának, Mártinak, Rubinának, Tamásnak és Sacinak alapérzelmeket kell kifejezniük néhány másodperc alatt néhány gesztussal: dühöt, szomorúságot, lelkesedést. Végül állóképeket hoznak létre olyan témákra, mint „bankrablás” vagy „éjfélkor a temetőben”. A csoport rendkívül gyakorlottan rögtönöz, sorra csatlakoznak a képhez, és mindenki valami mást, valami újdonságot tesz hozzá.

Leó felvilágosít: „Állóképek, jelenetek, improvizált koncentrációs és rávezető játékok követik egymást. Magunk alakítjuk a sztorit, és két órán át nincs megállás. Nem szoktunk ismételni, megyünk a flow-élménnyel. A szenior csoportokra a vidám, felszabadult játékon kívül jellemző, hogy rendszeresen jönnek, ezért sokkal jobban összeszoktak, jól ismerik egymást.”

Oldódnak a gátlások

„Egy éve járok ide, és nagyon szeretem – meséli Zsuzsa. – Ki akartam próbálni magam különböző helyzetekben. Hogy tudok-e más lenni, mint a mindennapi életben.” Zsuzsának volt egy cége, sok emberrel foglalkozott, nem esik nehezére más ember bőrébe bújni. De nem gondolja magát színésznek, bár sokat jár színházba.

„Ezek a játékok segítenek gátlásokat oldani. Voltak olyanok, akik a nevüket is alig merték kimondani előttünk. És milyen érdekes, ahogy elkezdődött a játék, ez teljesen elmúlt. Két órára teljesen elfelejtünk mindent magunk körül, és ez így nagyon jó. Ráadásul egy csomó új barátot szerzünk.”

Márti számvitelesként dolgozott, néprajzot tanult, és soha nem gondolt arra, hogy színész legyen. De úgy érezte, ki kell lépnie az egyedüllétből, és újra emberek között lenni. A színkör arra késztette, hogy elengedje magát, akár a többiek, mert így tudnak hatni egymásra. „Még amikor hazafelé megyek, akkor is azon agyalok, hogyan lehetett volna még többet nyújtani, miben lehetett volna az improvizációt bővíteni. Ez a játék megmozgatja az agyat, a lelket, a testet” – meséli Márti.

Egyszer felfedeznek?

Rubina több mint egy éve jár a csoportba, aktív korában röntgenasszisztens volt. „Amikor megláttam a hirdetést, már tudtam, hogy itt a helyem. Igaz, én gátlástalan vagyok – mondja, miközben a többiek nevetve helyeselnek –, fiatalabb koromban vonzott is a színészmesterség. Akkor még tele voltam gátlásokkal, ezek már elmúltak, és nagyon élvezem, amikor olyan valakit játszom, aki nem én vagyok. Mert magamat eljátszom minden nap, de valaki mást csak itt lehet. Itt kipróbálhatom, milyen vagyok, amikor nem én vagyok.”

Leó hozzáteszi, sokszor a szakmabeliek is náluk lelnek rá a szenior színjátszókra. Rubina például volt castingon, és ő kapta meg a főszerepet egy főiskolás vizsgafilmben.

„Egy idősotthonban játszódott, arról szólt, hogy az idősek elkezdenek narkózni, hogy közel kerüljenek az unokáikhoz. Aztán persze rájönnek, nem ez a járható út. Élveztem, hogy meg tudom csinálni, amire a rendező kért. Bele tudtam bújni egy olyan szereplő bőrébe, aki hasonlít ugyan rám, mégsem én vagyok” – meséli Rubina.

Tamás egy éve jár ide, és ahogy szarkasztikus humorral elmeséli: „Ahhoz képest, hogy kifejezetten színészi, színházrendezői ambícióim voltak fiatal koromban, egész életemben informatikusként dolgoztam. A színházszeretet megmaradt. Tényleg nagyon jó a társaság. A HatásSzünet fix pont az életünkben, amihez jó igazodni. A legjobb időtöltés, sok kellemes találkozás, és reménykedés, hogy egyszer majd felfedeznek” – mondja Tamás a többiek nevetésétől kísérve.

Saci nyáron jött: „Én vagyok a legújabb tag, sok műtét után úgy határoztam, hogy vissza kell térnem az életbe. Kicsit féltem, mert nem vagyok szereplős alkat. Voltak fiatalkori álmaim, amikről gondoltam, hogy megpróbálom megvalósítani őket, de valami mindig közbejött. Eljöttem ide, fogalmam sem volt, mi vár rám, bejöttem, és egyáltalán nem éreztem, hogy idegenek között lennék. Nagyon kedvesen fogadtak.”

Egy generáció bölcsessége

A műhely tagjai elmesélik, jó látni, hogy a fiatal Leó is élvezi a közös munkát. „Sokat tanul tőlünk, rácsodálkozik dolgokra, érzelmekre, történésekre, amiket gyerekként nem élhetett meg. Jó, hogy mesélhetünk neki a múltról” – mondja Márti.

„Isteni sztorijaik vannak, csak hallgatom őket tátott szájjal – teszi hozzá Leó. – Éppen ideje volt, hogy a szenior bölcsesség hangsúlyosan megjelenjen az életünkben.” Leó amúgy színészember, a Szegedi Nemzeti Színház stúdió­jában végzett színészként, plusz magyar tanárként az SZTE-n, az évek alatt pedig rengeteg független színház produkciójában vett részt. Tavaly csatlakozott Markos Szilvia és Sőregi-Ménesi Heléna színházi műhelyéhez, a HatásSzünethez. Az, hogy legyen szenior csoport is, eredetileg az ő ötlete volt.

Zsuzsa összefoglalja a lényeget: „Mi már nem a  kötögetős, kontyos nagymamák vagyunk, többre vágyunk. Nem csak az tölti ki az életünket, hogy jókat főzünk és várjuk az unokákat. A gyerekek kirepültek, az unokák is egyre nőnek, nincs kiről gondoskodnunk. Szeretnénk aktívak maradni, még vannak álmaink. Ha kérdezi a családunk: »Mit csináltok ti ott? Bohóckodtok?« Igen, tényleg játszunk, olyan dolgokat művelünk, amik máskor eszünkbe sem jutnának. De ez felszabadít, önbizalmat ad, az életben is segít, hogy átlépjük a korlátokat.”

Fotó: Ambrus Marcsi