Komjáthi Ági a több mint száz tagot számláló Tolna Megyei Népművészeti Egyesület elnöke, népi iparművész, múzeumpedagógus. Szakkörökkel, tanfolyamokkal, mesterkurzusokkal segíti a népművészeti hagyományok fennmaradását. Huszonhat éve vezeti az egyesületet.
„Éppen a közeljövőben szeretném átadni valaki másnak – meséli. – Ideje a frissítésnek, de ameddig csak tudom, segítem majd az új elnököt. Amikor 1999-ben átvettem az egyesületet, még kevés tagot számlált, de az évtizedek során tekintélyes szervezetté váltunk. Komoly munkákat vállaltunk be, együttműködünk a Népművészeti Egyesületek Szövetségével, tagja vagyunk, a Hagyományok Háza Hálózatának, közös munkákat végzünk a Nemzeti Művelődési Intézettel. Nem egyszerű átvenni ezt a sok feladatot, de utódom, Szabó Veronika vállalta, hogy folytatja a munkát. Néprajzos végzettségű, és itt hagyományos mázolt virágú selyemfestéssel foglalkozik.”
Módos feleségek viselete
Ági arról is felvilágosít, hogy Sárközben, amikor bálba mentek a lányok, akkor nem a drága templomba járó, lyoni selyemből készült viseletüket vették fel, hanem a mázolt virágú ruhákat. Ezen a vidéken sok tehetős család élt, mert az 1850-es évektől, amikor a Dunát szabályozták, lecsapolták, a Sárközben jó minőségű termőföldek váltak szabaddá.
Magas színvonalon művelték a mezőgazdaságot, a bőséges termés vagyonossá tette a családokat. Gazdag települések jöttek létre: Őcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék és Báta. Báta katolikus, a többiek reformátusok. A feleségek azzal tudták igazán kifejezni, hogy milyen rangban vannak, hogy igazi minőségi alapanyagokat vásároltak: Lyonból a selymet, Csehországból a gyöngyöt. A református településeken pompázatos, díszes szép ruhákat varrtak a lányoknak és az asszonyoknak. A katolikus ruhák – a templomok díszítésével ellentétben – szerényebbek voltak.
Tutyikötéssel és lubivarrással őrzi a hagyományokat Komjáthi Ágnes: a sárközi asszonyok csak abroszban léptek ki a házból
Ez is érdekelhet: Szemétből készít olajat, krémet, lisztet Pinczés Marianna: szinte gyerekként kezdett vállalkozni
Rétesnyújtó és esőabrosz
„Sok a virág a sárközi népviseletben – mondja Ági. – A borotvált selymek mintás alapanyagok, jó ízléssel válogatták, milyen színű rojttal díszítsék a kötényt, és milyen röpikét, azaz blúzt viseljenek hozzá. Olyannyira hiúk voltak a sárköziek, hogy a nagy selyemkendő négy oldalát nem egyformán rojtozták. Egyik héten, az egyik mintás rojt volt felül a kendőn, amikor mentek a templomba, a másik héten pedig a másik.”
A terítők gazdag szövésűek, ennek is hagyománya van a sárközieknél. Mindenféle abroszuk volt: ünnepre való, rétesnyújtó, amikor halott volt a házban, arra való, és volt esőabrosz is.
Egy sárközi nő nem lépett ki a házból abrosz nélkül.
Ha templomba ment, és hideg volt a pad, arra ült rá, ha elkapta az eső, esőabrosznak használta, ha elment a piacra, abba csomagolta, amit vásárolt, és a fejére tette. Decsen az idős nénik fekete alapon fehér vagy kicsit színes mintás, csíkos vászonabroszokat kötöttek maguk elé köténynek. Az abrosz tehát fontos darab volt a sárközi nők életében, és rengeteget tartottak belőle. A különböző funkciójú abroszoknak különböző mintái voltak. Karácsonykor például piros szedettmintás abroszt tettek fel.
Ez is érdekelhet: Rujder Vivien és Törőcsik Franciska lába előtt hever az ország: ki is valójában a Hunyadi sorozat két szuperbombázója?
Elárulta egy nő családi állapotát
A szövés mellett a hímzés is népszerű. Tarkaságában feltűnik a török hatás is. Volt bíborvég minta, ami ugyancsak itteni hagyomány: egy dúsan hímzett lenvászon csík. De volt jegykendő minta és halotti párna minta is. A jegykendőt a lány adta a fiú-nak eljegyzéskor. A bíborvéget akkor hordták, amikor már férjhez ment a lány, de még nem született meg az első gyereke. Az első gyerek után a fiatalasszony főkötőt hordott, fekete alapon fehér mintával. Az öltéstechnika sem egyszerű. A sárközi keresztszemes hímzés két oldalas, mindkét oldala ugyanúgy használható. Ha fellebbentette a szél, akkor sem a fonákját lehetett látni.
Régen, amikor végigment egy nő az utcán, rögtön lehetett tudni róla, hogy férjhez ment-e, van-e gyereke.
A hímzések geometrikus, szépen stilizált minták. Élnek a mai világban is, elsősorban a néptáncos hagyományőrző egyesületekben használják őket, de a szekszárdi Szüreti Napok népviseleti versenyén is megjelennek.
Több országból származnak a tagok
„A tagságunk Tolna vármegye nagyjából negyven településéről jön össze – mondja Ági. – De vannak bukovinai székely tagjaink is, és német nemzetiségűek is. Tagjaink munkáját akkor tudjuk segíteni, ha kiállításokat, pályázatokon történő részvételt szervezünk részükre, ahol bemutatkozhatnak. Népi iparművészeti zsűrit szervezünk, amely minősíti a munkákat.
Tagjaink között sokan népi iparművészek, és páran Népművészet Mestere címmel rendelkeznek. Egyesületünk rendszeresen pályázik a Csoóri Sándor Alaphoz, amely a néptáncosoknak, tárgyalkotó népművészeknek nyújt segítséget a működésben és szakmai tevékenység megvalósításában. A vármegye településein szervezünk szakköröket, csipkeverő szakkört Pakson, Sióagárdon viseletvarró szakkört, ahol löbit készítenek, Dombóváron pedig gyöngyfűzést tanulnak az asszonyok.”
De mi az a tutyi és a löbi?
Kakasdon tutyikötő szakkör indult. Hogy mi is az a tutyi? Kézzel kötött lábbeli a települések egyedi mintáival, amikről a piacon fel lehetett ismerni, ki honnan, melyik településről jött. A tutyikat különböző növényi virágmintákkal díszítették. Utcára is hordták, úgy talpalták, hogy vastag zsákvásznat varrtak az aljára, és azt szurokkal vagy mással bekenték, így nem volt vízáteresztő. Használták télen is, de akkor klumpával.
A löbi pedig női kabát, ezt a sióagárdi szakkör készíti.
Fotó: Ambrus Marcsi, privát
