Egyszer, nagyon régen, kezdő újságíróként voltam nála. Az Arany János utcában lakott, és annak ellenére is kijött elém a gangra, hogy alig tudott járni. Mosolyogva integetett a korlátnak támaszkodva, majd körbevezetett az otthonában. A mai napig látom magam előtt a fényképeket, a szobrocskákat, a megsárgult leveleket és az embertelen mennyiségű könyvet. Schubert Éva szívott magába mindent, ami kultúra, négy nyelven beszélt – a mai napig az egyik legműveltebb magyar színésznőként tartják számon.
A férje rajongott érte
– Rengeteget olvasok – mondta akkor, óriási könyvtárát mutatva
– Leporolok régi szövegkönyveket, elmélyedek bennük, és mindről eszembe jut egy-egy szép emlék. Emlékszem, fiatal színésznőként épp kiléptem a takarásból, amikor éreztem, valamit húzok magam után a cipősarkammal. Alig vártam, hogy vége legyen a jelenetnek, mert tudtam, hogy a leendő férjem, az a szerelmes bolond valamit babrált a lábamon, mielőtt kimentem. Hát igazam volt, mert egy zsinóron egy tábla Tibi csokoládét kötött a cipőmhöz, amit ma is annyira, de annyira szeretek! Keveset kerestem annak idején a színházban, de a csokoládénak mindig bele kellett férni a szűkös költségvetésbe.
Schubert Évából mindig csak úgy áradtak a pozitív történetek. Ahol ő megjelent, ott mosoly fakadt, mindenkihez volt egy-két kedves szava. Ösztönösen érezte, mit kell mondani, hogy a másiknak jobb kedve legyen. Tőlem is megkérdezte, miért görbül lefelé a szám, mire bevallottam, hogy most szakítottam az első szerelmemmel. Azonnal megnyugtatott, hogy a második még jobb lesz. Neki is az vált be igazán. Imádott férjét, Verebes Károlyt a színpadon ismerte meg.
– A Sirályban játszottunk, és a szerep szerint hozzá kellett vágnom egy szelencét. Az előadás után azt mondta: »Éva, úgy a szívemhez vágta, hogy abban a pillanatban magába szerettem.« Később összeházasodtunk, és hamarosan megszületett a lányunk, Dóra – árulta el a színésznő, aki nagyon szerencsésnek érezte magát, amiért nemcsak a színpadon, hanem feleségként és anyaként is kiteljesedhetett.
Imádta a beteg öccsét
Erős, magabiztos nő volt, pedig az élete egyáltalán nem indult könnyen. Édesapja elhagyta a családját, édesanyja egyedül tartotta el őt és Down-szindrómás öccsét. A világháború idején Erdélybe menekültek, apácazárdában is élt, ahol angolkisasszonyok nevelték, méghozzá nagyon szigorúan, ő mégis jó érzéssel emlékezett azokra a megpróbáltatásokkal teli évekre.
– Csonka család voltunk, de édesanyánk mindenért kárpótolt bennünket – mesélte a színésznő.
– Esküszöm, az volt életem legszebb időszaka! Most bevillant egy kép: anyámmal és a rokonokkal feküdtünk a kert végében, és én a többiek szórakoztatására híres színészeket utánoztam. Ők pedig nevettek, hogy milyen jól csinálom. No, akkortájt gondoltunk először arra, hogy lehetnék színésznő.
Az akkori rendszerben azonban hátrányt jelentett, hogy Éva vallásos nevelésben részesült, így a kitűnő érettségije ellenére sem vették fel a főiskolára. Helyette gyors- és gépírónak tanult, és végül kalandosan, levelező tagozaton végezte el a színművészetit. Hamar kiderült, hogy a memóriája legendás, elképesztően könnyen tanult és formált magára szerepeket. Pályája csak ’56-ot követően bicsaklott meg kissé, mert bátran vállalta, hogy szimpatizál a forradalommal. Akkori színháza el is köszönt tőle, azonban ennek ellenére sem lett munkanélküli.
– Szerencsés vagyok, mert mindig, mindenhol szerettek – mesélte a színésznő.
Sosem panaszkodott
Nyugdíjas éveiben játszott, rendezett is. Aztán amikor betöltötte a hetvenet, történt vele egy szerencsétlen színpadi baleset, akkor kezdődtek a mozgásszervi gondjai.
– A próbák alatt kétszer is elestem, megműtötték a csípőmet, ami iszonyú fájdalommal járt. Azóta nehézkesebb a mozgás, és vannak napok, amikor rosszul viselem, hogy nem szaladgálhatok úgy, ahogy megszoktam, de ilyenkor a kezembe veszek egy jó könyvet, belefeledkezem a kultúrába, és eszembe jut, valójában milyen jó is, hogy teljes életet élhettem. El kell fogadnom, hogy most az emlékezés időszakában járok.
A színésznő szellemileg élete utolsó időszakában is elképesztően friss volt. Tanítványokat fogadott, kollégáival naphosszat dolgozott a saját otthonában. Aztán hirtelen jelentkezett nála a csontritkulás, ami előbb kerekesszékbe, majd ágyba kényszerítette. Otthon ápolták, szeretett lánya nap mint nap látogatta. Szörnyű fájdalmak gyötörték, ő mégsem panaszkodott.
– Egészséges vagyok, egészséges a magam módján – felelte, amikor a hogyléte felől érdeklődtek, aztán egyszer csak jött a hír, hogy 86 évesen örökre elaludt.
Fotók: Ványi Ákos, Archív, MTI
