Aki nevettett, belül sír – mondják, és ez a XX. század egyik legnagyobb magyar komédiására kétségkívül igaz. Kabos Gyula (született Kann Gyula) élete igazi tragikomédia, végtelenül pontos játékkal, rengeteg improvizációval. A fiatal fiút kezdettől könyvelőnek szánta ügynök édesapja és jómódú édesanyja. A fiú tisztességgel elvégezte a kereskedelmi iskolát. Ám egy perc nem sok, annyit sem dolgozott a szakmában, már a képzés alatt párhuzamosan tanulta a színészszakmát, és tizenöt éves korában, 1902-ben statisztaként csatlakozott a Népszínházhoz. A fővárosi kamasz hatalmas lelkesedéssel lépett a világot jelentő deszkákra, méghozzá olyan lóhalálában, hogy egy rossz lépés miatt a zenekari árokba zuhant. Az emlékezetes bakit két további tény tette felejthetetlenné. Egyrészt ez volt élete első színházi előadása, másrészt a szólamvezető brácsára esett, így nem lehetett folytatni a darabot. Később így kommentálta:
„Így lett az én első fellépésem lelépés. Szóval, mindjárt a pályakezdeten azt csináltam, ami később is megmaradt szerepkörömnek: tragikus figurát alakítottam. Komikus volt, mert nevettek az emberek – tragikus volt, mert úgy megütöttem magam, hogy utána két hétig nyomtam az ágyat.”
Színházigazgató volt fél évig
Az első ballépés után egyenesen felfelé ívelő pálya vette kezdetét. Kilenc színházban és negyvenöt filmben játszott. Az 1931-ben készült Hyppolit, a lakáj, a Meseautó és az 1934-ben készült Lila akác című mozifilmekben nyújtott alakításai a mai napig csodálatosak és élvezetesek. A nagyváradi színházban töltött évek alatt ismerkedett meg Puhalag Máriával, akivel házasságot kötött, és egy fiuk (István) született, de emellett sajátjaként szerette felesége korábbi házasságából született, félárván maradt lányát, Gabriellát is.
Támogató családja Kabos mellett volt a szüntelen csapongások közben, amikor a színész szinte gyakrabban cserélt színházat, mint zakót. Ez jelentette számára a szárnypróbálgatást.
„Ahol kedvem tartja, ott megpróbálom. Minden színházban más hang, más levegő, más stílus. A külföldieknek nyitva áll a világ minden színpada. Nekünk csak e kis ország néhány szál deszkája. Lépjünk hát rá mindegyikre!”
Ezek a lépések repítették a Vígszínháztól a Blaha Lujza Színházon át a legnagyobb intézményekig, egészen a színházigazgatói székig. Hat hónapon keresztül állt a Fővárosi Operettszínház élén, ahol a negyvennégy oldalas, Kosztolányi Dezső írta szövegkönyv megtanulása sem jelentett számára gondot. Ambiciózus vezető révén még a munka kezdetén Fővárosi Művész Színházra keresztelte a helyet, majd saját vagyonából 2000 pengőt fordított annak fellendítésére. A fel helyett azonban ettől a ponttól lefelé ívelt Kabos pályája.
Disszidenseknek játszott
Az akkoriban bevezetett antiszemita törvények miatt sorra vesztette el munkáit. A közönség már nem nevetett olyan kitörő örömmel, a filmesek már nem számíthattak kasszasikeres Kabos-filmekre. A kisembert mesteri humorral alakító művészt anyagi nehézségei és a meghurcoltatástól való félelem menekülésre kényszerítette. Feleségével 1939. február 1-én szállt fel a hajóra, ami tíz nap után New Yorkban kötött ki. A megkérdőjelezhetetlen tehetséget még az emigrálás fájdalma sem törte meg, tovább játszott a disszidens magyarok előtt. Angol nyelvtudása ugyanis nem tette lehetővé, hogy komoly szerepeket kapjon, és betörjön az amerikai filmiparba.
„Komikus szerepeket szeretnék játszani, leginkább olyanokat, amelyek tragikumba hajlanak. Nemcsak felületesen nevettetni, hanem mély, igaz emberi érzéseket szólaltatni meg a színpadon: ez minden vágyam” – mondta, ám ez beteljesületlen álom maradt számára.
Két év Amerika
Az utolsó évei mellőzöttségben teltek, egy parányi, fűtetlen New York-i lakásban húzták meg magukat a feleségével. 1941 őszén egy kis brooklyni színházban játszott, amikor előadás közben rosszul lett. Hiába tiltotta el orvosa a színpadtól, Kabos továbbra is fellépett, és második rosszulléte után a harmadiknál tüdőgyulladást kapott.
Utolsó két hetét egy kórházban, oxigénsátorban töltötte, ott is hunyt el. New Jersey államban temették el Kobas néven. Mivel rosszul vésték fel a nevét, sírjára csak évtizedekkel később – hosszú kutatómunka eredményeként – akadtak rá. Hamvait hazahozták, és 1996. november 30-án temették újra a Farkasréti temetőben.
Fotó: Mti, Archívum
