Mióta az eszemet tudom, gyűjtögető életmódot folytatok. No nem, mint az őskor asszonyai, akik számára a gyűjtögetés létszükséglet volt. Valószínűleg a génjeimben erősen ott maradt ez az őskori szokás, mert elteszek mindent, amihez valami emlék fűződik – de olyat is, ami „majd jó lesz még valamire” – sőt, a világ minden tájáról, ahol csak megfordulok, apró emlékeket hozok haza. Ez pedig azt jelenti, hogy lassan már nem találok számukra helyet a házban, így aztán egyre csak gyűlnek a dobozok.
Időnként elhatározom, hogy selejtezni fogok. Reménytelen, mert annak is az a vége, hogy amikor kibontok egy dobozt, megszűnik körülöttem a világ, elkezdem sorra nézegetni az ott lapuló kincseket. Annyira belefeledkezem, annyi emlék jön elő közben, hogy végül minden marad a helyén, nincs szívem egyiktől sem megválni. Nemrég például egy régi levél, nagyapám levele került elő. Olvasás közben könny szökött a szemembe, annyi gondoskodás, szeretet áradt belőle, pedig nem volt egy ajnározó nagyapa. Persze hogy ez a levél is visszakerült a dobozba.
Hogy miért ragaszkodunk ezekhez a régi dolgokhoz? Leginkább éppen azért, mert emlékeket idéznek fel, és visszarepítenek minket a múltba. Azokat a tárgyakat őrizzük meg szívesen, amik a jó emlékeket idézik fel. De az is benne van ebben, hogy a szeretteinket, akik már nincsenek velünk, egy pillanatra valahogy közelebb érezzük magunkhoz. Talán a fényképeinkkel van tele a legtöbb dobozom. Amikor még nem létezett digitális fényképezőgép, akkor is rengeteget fotóztunk. Nem tudom, a kedves Olvasó mit gondol erről, de én sokkal szívesebben nézegetek egy papírfényképet. A laptop vagy az okostelefon képernyője nem adja ugyanazt az élményt. Szóval, a fényképeknek is külön varázserejük van. Ha rájuk nézünk, pillanatok, élmények, illatok, hangulatok jutnak eszünkbe. Olykor persze fájdalmas érzést is előidéz egy-egy fotó. Emlékszem, édesanyám halála után évek teltek el, mire sírás nélkül rá tudtam nézni a fényképére.
Ma már örömmel tölt el, ha a falon vagy a kandallópárkányon rápillantok egy-egy képre, ahonnan a rég eltávozott szeretteim néznek vissza rám. De ugyanígy a gyerekeim mosolyából is erőt merítek, amire olykor szükségem van.
Szeretettel: Judit
Endrei Judit többi írását ide kattintva tudja elolvasni.
