Szeretett nagymamájáról: A zongora és én
Nem tudok zongorázni. Ez nem valami nagy hír, gondolom, ezzel a fogyatékkal legalább hétmilliárd ember él rajtam kívül ezen a földön. De hogy lehet az, hogy egy úriember korábban nem tanult meg játszani ezen az elegáns hangszeren? Hát úgy, hogy ez a bizonyos úriember úrigyermek korában olyan körülmények között élt, amelyek nem tették lehetővé a zongora mint zeneszerszám használatát.
Hogy miért nem? Erre nem könnyű a válasz, de megpróbálom elmondani: gondolom, olvasóim között akadnak még, akik hallottak a bolsevizmusról, amely a második világháború végén Magyarország számára is elhozta a Szovjetunióban korábban már remekül bevált munkás-paraszt hatalmat és a velejáró egyenlősdit. Ezzel egy időben az új hatalom képviselői tűzzel-vassal irtani kezdtek minden olyan megnyilvánulást, amely a dolgozó nép figyelmét elterelhette volna az egymást követő ötéves tervek sikerre viteléről. Hazánk, amely akkori szóhasználattal élve nem rés, hanem erős bástya volt a béke frontján, érthetően nem tűrhette tovább, hogy a levitézlett burzsoázia tagjai holmi retrográd klimpírozással töltsék a napjaikat ahelyett, hogy gyors vidékre telepítésük után tettlegesen is kivennék részüket a szocializmus nevű valóságsó építéséből. A kor játékszabályainak megfelelően gyerekként így kellett nagyanyámmal együtt nekem is elhagynom a fővárost.
Többéves „kényszerpihenőnk” során egy komfortosnak még jóindulattal sem nevezhető, szimpla ablakos mosókonyhában húztuk meg magunkat Leányfalun, közvetlenül a Duna partján. Esténként, miután befűtöttünk kis vaskályhánkba, és elfogyasztottuk szokásos vacsoránkat, egy sült almát, nagyanyám fontosnak tartotta, hogy engem, az úrifiút megtanítson zongorázni.
Ezen tevékenységgel kapcsolatban csak egyetlen komolyabb gondunk akadt: a fővárosból történt gyors távozásunkkor nagyanyám hat szál kolbászra, két tábla szalonnára és egy parasztsonkára cserélte a család zongoráját.
Így nem maradt más megoldás, mint hogy a Hangya nevű élelmiszerboltból, ahol eladóként dolgozott, nagyobb mennyiségű csomagolópapírt tulajdonítson el, aminek egy részét rajzszöggel rögzítette egy használaton kívüli gyúródeszkán – felfestve rá egy zongora fehér és fekete billentyűit. Gyertyát gyújtottunk, és nekem minden este legalább egyszer el kellett játszanom a gyűrött papírklaviatúrán Ludwig van Beethoven egyik legismertebb zongoraművét, a 25. (a-moll) bagatellt, közkeletű nevén a Für Eliset. Amikor jó napja volt, nagyanyám hagyott néha boci-boci-tarkát és Schubertet is klimpírozni, de a túlzott lazítást nem tűrte: vasszigorral tiltotta be az iskolában tanult mozgalmi dalok előadását. „Csak semmi felvörösökproletárok!” – ez volt a szavajárása, amely tiltást később, felnőttként én is lelkesen támogattam.
Az aktuális politikából visszatérve korai zenei tanulmányaimhoz: nagyanyám különös tanítási módszerének egyetlen hatalmas előnye volt a valódi hangszerrel rendelkező ifjú tehetségekkel szemben: engem még az égvilágon senki nem hallott hamisan zongorázni…
Imádott feleségéről: Rózsaszín tandem
Lehet a boldogság kék madara rózsaszínű is? – kérdeztem magamat egy forró januári délutánon Floridában, miközben olvastam a hírekben, hogy a budai hegyekben aznap már néhányszor elakadtak a hókotrók. Ha most valaki arra gondol, hogy ez a költői kérdés egy helyi flamingófarmon vagy a Mexikói-öböl valamely méregdrága magánklubjának bárjában, koktélszürcsölgetés közben jutott eszembe, akkor ez a valaki annyira van közel az igazsághoz, mint a Budai-hegység Florida partjaihoz. A válasz a fenti kérdésre egy színesre pingált, régimódi házikó kertjének hintaszékében született meg, és így szólt: két ember boldogságának forrása igenis lehet rózsaszínű. Még akkor is, ha ez a rózsaszínű micsoda egy bicikli. Mit bicikli, egy ütött-kopott, ezeréves tandem!
Történt ugyanis, hogy a 2010-es évek környékén elhatároztuk, hogy kivételesen nem kelet felé – tehát Ázsiába – menekülünk a hideg elől, hanem a következő tél egy részét Amerikában szeretnénk tölteni. Ezen belül is Floridára esett a választásunk, ahol először a keleti parton, Miami környékén kerestünk megfelelő bérleményt, de miután nem a fényűzést és az exkluzivitást, hanem azt a hemingwayi életérzést szerettük volna megtalálni, amely a negyvenes években a régi Dél szvinges hangulatát meghatározta, végül nem sikerült semmi olyant felkutatni, ami igazán elvarázsolt volna minket. Viszont arra korábbi floridai benyomásaink alapján még mindketten emlékeztünk, hogy az öbölparti Pinellas megye vakítóan fehér, púderhomokos tengerpartjának Key West-hangulatú házacskái és a környék kissé lelassult életritmusa hogyan ejti rabul az embert. Kivettünk hát egy lakást a környéken – amihez a tulajdonos bónuszként a már említett kétszemélyes pink kerékpárral kedveskedett. Az első reggel még csak mustrálgattuk a muzeális darabot, másnap viszont már felbátorodtunk, meghúztuk és beolajoztuk a láncokat, beállítottuk az üléseket, és fel is ültünk a vicces kétkerekűre. Látva ügyetlenkedésünket egy kedves szomszéd megsajnált, és elmagyarázta, hogy a tandemezés titka a két utas egymás iránti bizalmának és ritmusának összhangja. Miután egyikkel sem volt soha gondunk, a kezdeti bénázás után napról napra bátrabbá váltunk, és nem túlzás azt állítani, hogy nem kis feltűnést okozó megjelenésünkkel először a környék, majd a kisváros kedvencei lettünk. Nem telt el úgy nap, hogy ne integetett volna valaki nekünk az utcán, ne kínáltak volna meg sütivel a hétvégi garázsvásárokon, vagy ne dicsértek volna meg minket képeslapra kívánkozó biciklis látványunk miatt. Mi akkor csak szimplán élveztük a mókás helyzetet, azt, hogy a rózsaszínű tandemmel ismét gyerekké válhattunk, és el sem tudtuk képzelni, hogy visszatérve a megszokott európai életünkbe mennyire tud hiányozni az ilyen páros drótszamarazás.
Egy élmény, ami tulajdonképpen életünk egyik legboldogabb kalandja lett. Az emberiség nagy része úgy vélekedik a boldogságról, hogy az neki még rövid távon sem jár. Néhányan viszont úgy gondolják, hogy ez a lelkiállapot egy olyan díj, amit meg lehet nyerni, ha időben és kellő erővel szállnak harcba érte. Aztán vannak olyanok – mint mi is –, akik azt vallják, hogy a boldogság a kis örömök összhatása bennünk, és ha ezeket az apró derűforrásokat tudatosan éljük meg és raktározzuk el magunkban, akkor ezt a kegyelmi állapotot képesek leszünk egy életen át megtartani és dédelgetni. Ugyanúgy, ahogy a rózsaszín tandem emlékét is…
Fotó: Pásztor Csaba
