Amikor valaki elmegy, hirtelen mindenki ír róla rengeteg jót, szépet, közös emléket, és olyankor azt sajnálom, hogy az illető már nem olvashat arról, hogy szerették és milyen fontos volt az, amit képviselt. Détár Enikő kapcsán már csak ezért is szeretnénk leírni, mennyire hitelessé teszi őt az, hogy amióta ismerjük, vállalja nemcsak a csillogó, hanem a sebezhető énjét is. Annak ellenére, hogy nagyon fiatalon szárnyára kapta a hírnév, jó szándékú, együttműködő és segítőkész, két lábbal a földön járó ember maradt. Amikor pedig mindezt elmondjuk neki, olyan aranyosan zavarba jön, mint egy kislány.
Segített a nyugdíjasoknak
„Köszönöm – mondja mosolyogva. – Örülök, hogy így gondoljátok, különösen azért, mert az egocenter nem én vagyok. A mai napig igénylem a pozitív visszajelzéseket, a szeretetet, a megerősítést, mert még mindig ott él bennem az a vidéki, önbizalomhiányos kislány, aki folyton arra keresi a választ, vajon elég jó-e. Persze az évek alatt sikerült ezen csiszolnom, de még mindig gondom van azzal, ha például szeretnék egy-egy kérésre, felkérésre nemet mondani, az nem feltétlen sikerül, így aztán belesodródok helyzetekbe, amelyekben nem érzem jól magam. Tudom, hogy ezen még dolgoznom kell. Az ösztönös segítségnyújtási szándék pedig a személyiségem része.”
Fotó: Rózsa Erika
