Falun ma is mindenki kerékpározik, még inkább így volt ez az én gyerekkoromban. Ezért természetes volt, hogy én is mielőbb meg akartam tanulni. Sajnos elég nehezen ment. Jól emlékszem, drága nagyapám futott mellettem-utánam a szolnoki mellékutcákon, én meg dülöngéltem jobbra-balra. Elég gyakran kötöttem ki az út menti árokban, betakarva a bicajjal. De nem adtam fel, végül is így-úgy, de megtanultam. Igaz, ahogy nőttem, nagyobb és nagyobb kerékpárt kaptam, a méretemnek megfelelőt. Elárulom, hogy ilyenkor mindig újra kellett kezdeni a tanulást, annyira tehetségtelen voltam. Aztán megtörtént a baj, egy kirándulás alkalmával elestem, és eltört a bokám. Három napig feküdtem otthon, óriásira dagadt a lábam, mire végre bevittek a kórházba. Műteni nem kellett, gipszben távozhattam pár nap múlva, de ezzel véget is ért biciklis karrierem.
Nekem akkor végleg elment a kedvem a kerékpározástól, másoknak viszont az elmúlt jó harminc évben nagyon is megjött. Természetesen tudom, hogy biciklizni nagyon egészséges, de mi, gyalogosok inkább csak a hátrányát érzékeljük. Mondok példát. Nálunk a Duna-parton, a korzó mindkét végén hatalmas, bicikliknek behajtani tilos jelzés van felfestve, tábla is jelzi, hogy ide csak gyalogosok mehetnek. Ám valahogy a kerékpárosok látóköréből kiesik ez az információ, mert nyugodt lélekkel száguldoznak. Mi pedig, idősebbek, gyerekes anyukák, csak ugrálunk előlük, ha nem akarunk összeütközni. Ha pedig megpróbáljuk tényleg kedvesen jelezni, hogy ide ők nem jöhetnének, no, azt nem írom le, milyen válaszokat kapunk. De itt, Szentendrén az is megesett, hogy egy anyukát a gyerekei szeme láttára ütött meg egy kerékpáros.
Jó ötletnek tartanám például, ha a biciklisek a járgányukon viselnének valamilyen beazonosításra alkalmas jelzést. Hiszen a motorostól, az autóstól számon lehet kérni, ha hibázott. Ugyanez talán segítene a kerékpárosoknál is, jobban rá lehetne venni őket, hogy betartsák az alapvető közlekedési szabályokat.
Nem akarok hosszan dohogni, ahogy mondani szoktuk, tisztelet a kivételnek! De kölcsönös udvariassággal, egymásra figyeléssel többre mennénk.
Szeretettel: Judit
Endrei Judit többi írását ide kattintva tudja elolvasni.
