A cikk eredetileg 2012 decemberében jelent meg a Meglepetés magazinban. Akkor egy karácsonyi, családi interjú készült a színésszel, ám sokkal többről mesélt, mint az ünnepi készülődés.
Az adventi koszorú gyertyái otthonosan pislákolnak a késő délutánban, amikor Oszter Sándor és felesége, Failoni Donatella a fotózás alkalmából otthonukba várnak bennünket. A fényképezőgép kattogni kezd, a színész pedig mesélni, de nem akárhogy! Úgy, hogy sok ezer élmény zuhan ránk egyszerre, és csak kapkodjuk a fejünket: hogyan élhet valaki 64 év alatt ilyen kalandos életet?
»A nagyanyámra hallgattam«
„Csaknem száz filmet forgattam és szinte ugyanennyi darabban játszottam. Szenvedélyesen szerettem és szeretem az utazást, és nagyon szerencsés vagyok, mert bejárhattam a fél bolygót – meséli a legendás Rózsa Sándor egykori megformálója. – Imádom a szép nőket, ám az utóbbi harminc évben már csak kettőt: a feleségemet, Donatellát, a lányomat, Szandit. És persze, az unokámat! Természetes, hogy karácsonykor együtt
üljük körül a családi asztalt, a megszokott módon hal lesz vacsorára, és szenteste biztosan felcsendülnek majd a zongora hangjai is, amint a feleségem játszik. Így év végén nálunk sűrű a program, sok a fellépés is, ám mindig odafigyelek arra, hogy az ünnep napjait lélekben is átéljem. Azt gondolom, talán nem élnék ilyen harmóniában önmagammal és a szeretteimmel, ha annak idején beadom
a derekam, és igent mondok Hollywoodnak.”
Sándort hívták fiatalon – akkor hároméves szerződést akartak aláíratni vele, de nem ment, mert azokban az időkben még nem lehetett csak úgy büntetlenül elhagyni az országot, és túlságosan fontos volt számára a családja, a gyökerei, a magyar nyelv szeretete.
„Nagyanyám mondta mindig: fiam, bárhová sodor is a jósorsod, te csak ezen a kis Magyarországon leszel a szívekben világhírű – emlékszik Sándor. – Csoda bölcs asszony volt!
Karrierügyekben is hallgattam rá. Nekem akkoriban az volt a legfontosabb, hogy az itthoni közönségnek bizonyítsak.”
»Ha ma lennék fiatal, nem volnék színész«
Nemrégiben ismét hívták az Érdemes Művész színészt hangzatos szerepekre az álomgyárba, ám ezúttal azt érezte, hogy az a vadóc hiányzik belőle, aki huszonévesen volt, az a fiatalember, akinek a lelke azt kiabálta: ide nekem az oroszlánt is! Nyugodt, boldog életet él a feleségével, és úgy érzi, ha újrakezdhetné, akkor sem tenne semmit másként. Csupán azt sajnálja, hogy egyre kevesebben élnek azok közül, akikkel felidézhetné a magyar színház és a film aranykorát, akikkel annak idején kollégák és barátok is voltak.
„Nagyon felnéztem rájuk, és rengeteget tanultam tőlük. Ruttkai, Latinovits, Tolnay Klári… Hol vannak már? – mondja keserű mosollyal. – Ha épp nem játszom, és beülök megnézni egy-egy előadást, látom a fiatal tehetségeket, köztük a lányomat is, szomorú, de azt kell mondjam: szinte egyiküket sem ismerem. Az emberek még csak nem is tudnak róluk. Az én időmben elég volt egy zseniális alakítás egy címlaphoz, ma már a gatyánkat kell mutogatni érte. Más időket élünk, és ha ma kezdeném a pályát, nem lennék színész.”
Izgalmas lenne a memoárja
„Életem során rengeteg kalandba keveredtem,
a munkán kívül is. És most nem nőkre célzok! – nevet. – Ha megírnám a memoáromat, lenne abban baleset, melyben az autóm teljes eleje leszakadt, és ott ültem a volán mögött a törött sebváltóval a kezemben, ám egy karcolás nélkül. Volna abban erdélyi medvetámadás, és az is, hogyan menekültem meg a háromméteres állat elől, oltári szerencsével! Aztán írnék arról, milyen volt megtudni, hogy leukémiás vagyok, és csak három hónapom hátra. Vagy, hogy mi mindenre emlékszem a földöntúli élményekből, amikor a klinikai halál állapotába kerültem. Egyszer már szép összeget kínáltak az életrajzomért, de átgondoltam a dolgot, és rájöttem, nem tudnék úgy őszintén írni, hogy azzal senkit ne bántsak meg. Máshogy pedig nincs értelme! Úgyhogy a titkok velem maradnak, amíg élek. Egyetlen ember ismer engem, akár a tenyerét. Ő az én feleségem. Mérhetetlenül hálás vagyok neki azért, hogy képes évtizedek után is szeretni, elviselni, félteni egy olyan színész-vadász-filozófus kalandort, amilyen én vagyok.”
Érdekli a spirituális világ
Ahogy telnek az évek, egyre inkább foglalkoztatja a spirituális világ – nagyon szívesen olvas ilyen témájú könyveket, és halál közeli élménye óta hisz a lélekvándorlásban is. „Kétszer néztem farkasszemet a kaszással, és mindkétszer láttam magam előtt a gyönyörű, égi fényt, amely ellenállhatatlanul magához vonzott. Aztán az orvosok valahogy mindig visszarántottak a szürke hétköznapokba. Ezek szerint még sok a dolgom itt, a Földön” – mosolyog Sándor.
Fotó: archív
