Ősszel Örményországban jártam, a klasszikus kenyérrel nemigen találkoztam, inkább különféle lepényeket ettünk, mindig frissen, melegen, ropogósan kaptuk. De most hadd meséljek a legfinomabbról, a lavasról.
Az örmény lavas néhány milliméter vékonyságú, ovális alakú, a szélessége 50-60 centiméter. Speciális kemencében sütik, ezek földbe vájt, körülbelül fél méter széles és másfél méter mély, agyagból készült tűzhelyek. Több ezer éve ugyanígy készül ez a lepénykenyér. Amikor letörsz egy falatot a lavasból, valójában egy falat történelmet veszel a szádba. A lavas a mai Irán területén elterülő egykori Perzsa Birodalomból származik.
A mai Örményország területén a Kr. e. 3. évezredben már egészen biztosan sütöttek lavast. Erről tanúskodik a számos ókori lelőhely, a földbe ásott, kútformájú, agyagtéglával bélelt, már említett kemence. Sóból, vízből, lisztből készül. Semmi adalékanyag, ami egészségtelen, és semmi, amitől majd szép „magas” lesz.
Volt szerencsém hosszan nézni, hogyan is sütik: először is egyáltalán nem veszélytelen ez a munka. A földbe vájt kemence iszonyú forró, és a sütőasszonynak mélyen fölé, sőt szinte bele kell hajolnia. Egy akrobata mozdulatával, két kézzel gyorsan megforgatja a tésztát a levegőben, ezzel egészen elvékonyítja, és rádobja a batatra. Ez a sütőeszköz első pillantásra olyan, mintha egy nagy, kemény párna lenne. Amikor ráterül a tészta, a sütőasszony gyorsan megszenteli a kenyeret, majd felhelyezi a kemence forró falára.
„Időtlen idők óta, generációról generációra száll ez a mozdulat, mélyen megtisztelve a mindennapi betevőnket.”
Egyszerre három lavas sül a kemencében, és amint az egyik elkészül, a sütőasszony egy horgas végű, hosszú vassal kikapja, és már dobja is a be a következőt.
Vajon az ősmagyarok is valami hasonlót ettek? A nomád népek étkezése is egyszerű volt, gyorsan elkészíthető ételeken alapult. A lepénykenyerek – vagyis a lisztből, vízből készített, lapos, serpenyőben vagy parázs felett sütött tészták – nagyon gyakoriak voltak a nomád, pásztorkodó népek körében.
Szeretettel: Judit
Endrei Judit többi írását ide kattintva tudod elolvasni.
Ezt olvastad már?
Fotó: archív
