Már gyerekként rendkívül agilis és talpraesett volt, ami nem csoda, hiszen génjeiben hordozta, hogy a jég hátán is megél. Agárdy Gábor – eredeti nevén Gabriel Arkaliján – örmény szabó fiaként jött a világra. Családja egykor egy ottani faluból menekült el a népirtás elől. Édesapja egy szekérre felkapaszkodva jött el, és Magyarországon alapított családot. A kis Gabi Szegeden született, ott is gyerekeskedett.
Portrékat festett a hadifogságban
„Amíg nevetnek rajtam, de nem kinevetnek, addig csinálom” – ez volt Agárdy Gábor hitvallása a színészetről. Első szerepét a Szegedi Szabadtéri Színpadon kapta, tizenöt évesen pedig már szerződést írt alá a helyi színházban mint táncos és kardalos fiú. Minden szépen alakult, de bimbódzó karrierjét megtörte a háború: 1942-ben elindult a frontra, majd Kisinyovban hadifogságba esett. Meghúzta magát, amennyire csak lehetett.
Nem reklámozta, hogy színész, helyette festőnek hazudta magát, így hát portrékat készített az orosz őrökről, akik talán ezért sem bántották őt. Mindössze kilenc hónap után hazajöhetett, és újra színésznek állt, emellett megházasodott. Első felesége Tóth Ila színésznő volt. Kislányuk született, Ilona, aki később szintén a színészi hivatást választotta. A család azonban nem maradt együtt: Agárdy élete szerelme ugyanis kétségkívül Rácz Bori, a Magyar Állami Operaház hajdani balerinája volt. Megismerték egymást, és a kapcsolatuk felvállalásával együtt járó sok-sok nehézség és változás ellenére sem tudták elképzelni, hogy külön folytassák az életüket. Az ő szerelmükre tényleg igaz a mesék utolsó mondata: boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
A színpad volt számára az éltető oxigén
Agárdy Gábor elképesztő szakmai sikeréhez és megszámlálhatatlanul sok díjához vélhetően rendkívül kiegyensúlyozott és harmonikus magánélete is hozzájárult. Játszott Miskolcon, a Fővárosi Operettszínházban, és a Petőfi Színház ünnepelt sztárja lett, emellett rengeteg film is őrzi az emlékét. Ikonfestőként is tevékenykedett. Műveiből Oroszországban, a Danyilov-kolostorban is őriznek, de még a Vatikánban is tartanak egy képet, amit II. János Pál pápának készített. Agárdy egyszerre volt extrovertált és introvertált: a színpadon mindent kiadott magából, de a magánéletét féltve őrizte, és civilben szeretett csöndben, hosszasan dolgozni az ikonjain. Színpad nélkül azonban el sem tudta képzelni a mindennapjait, az olyan volt számára, mint az oxigén. Életének utolsó szakaszában talán a hivatása hiánya is közrejátszott abban, hogy az állapota egyre csak romlott.
„Valljuk be végre őszintén: mi, színészek nem a közönségnek, hanem saját magunknak játszunk. Olyanok vagyunk, mint a gyerek. S ha tetszik a játék, amit kitaláltunk és továbbadunk, az nagyon jó érzés… Este héttől tízig színpadon kell lennem, ellenkező esetben nem találom a helyem. Ebben a korban a munka életet jelent. Ha nem dolgozom, nekem végem van” – vallotta magáról a Nemzet Színésze.
Felesége örök karácsony-fát állított neki
Agárdy Gábor hosszas betegség után, 2006-ban hunyt el, felesége pedig, amíg csak élt, őrizte az emlékét, sosem tudta feldolgozni, hogy a férje az angyalokhoz költözött.
„Még ma is mindennap látom a mosolyát. Ha esik, ha fúj, minden vasárnap kimegyek hozzá a temetőbe. Tudom, az égből most is vigyáz rám Gabi” – nyilatkozott évekkel a művész halála után. Mint mondta, minden remény meghalt benne, amikor az orvosok elmondták, hogy Gábor veséjében rosszindulatú daganat van, ami már átterjedt a nyirokmirigyekre is.
„Azon az estén a mentő vitt el, eleredt az orrom vére, felment a vérnyomásom. Gabinak ezt soha nem árultam el. Januárban megmondták neki, hogy kemoterápiás kezelést kell kapnia, de ő nem egyezett bele. A drágám annyit szenvedett. Nem érdemelte meg. Utoljára így búcsúzott tőlem: Isten veled! Majd nem szólt többé” – idézte fel az utolsó közös perceiket Rácz Bori, aki az ünnepekre még karácsonyfát is bevitt férjének a kórházba, így töltötték a szentestét. A műfenyő később sokáig abban a lakásban állt, ahol a házaspár évtizedeken át élt. Agárdy özvegye évről évre feldíszítette, angyalkákat és szaloncukrokat tett köré.
„A mai napig itt él velem. Minden este fél hatkor felhívtam a kórházban. Néha még most is úgy érzem, telefonálnom kell. Vagy várom, hogy ő hazaérjen. Annyira hiányzik, hogy az már fizikai fájdalmat okoz. Jegygyűrűje itt a jobb kezemen, az érme, amelyen az arcképe van, a nyakláncomon. De ezek csak tárgyak. A gondolataimban mindig velem van. Jó vele beszélgetni. Mióta elment, naponta többször elmondom neki, mennyire hiányzik, és milyen nagyon szeretem” – mondta könnyek között a hajdani balerina.
