Társas lények vagyunk – nem szeretjük, ha a közösség, ahová tartozunk, elutasít minket. Épp ezért igyekszünk elkerülni az ilyen szituációkat. „Akit gyerekkorában sokszor megszégyenítettek a társai vagy a családtagjai, az később sem szabadul az érzéstől, szinte az élete részévé válik a szégyen és annak elkerülése. Sokszor olyan dolgok miatt is így érez, amelyek pedig teljesen természetesek” – mondja szakértőnk, Ajibola Rita Wanda pszichológus, pár- és családterapeuta.
1. A súlyunk és testalkatunk
Már a közösségi oldalak is egyre természetesebbnek veszik, hogy nem lehet mindenki vékony, kisportolt és fiatal. Sokféle korú, alkatú és súlyú ember él a földön, és mindenki a maga módján szép és szerethető. Épp ezért egy percig sem szabad szégyellnünk magunkat azért, ha nem felelünk meg az idillikus – és nem valós – szépségideáloknak. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne változtassunk, ha egyébként szeretnénk, vagy a súlyunk már az egészségünket fenyegeti. De a szégyen helyett sokkal jobb motiváció az, ha tudjuk, megérdemeljük a jó közérzetet.
„Hölgy klienseimtől sokszor hallom, hogy mi az, amit nem szeretnek magukon, arra viszont a legtöbben hosszan keresik a választ, hogy mire büszkék magukban” – teszi hozzá pszichológus szakértőnk. – Már az is előrelépés, ha ahelyett, hogy például az elképzeltnél vastagabb lábai miatt csúnyának tartja magát valaki, megtanul szép nőként gondolni magára – vastag lábakkal.”
2. Az anyagi lehetőségeink
Sajnos nem minden munkával lehet annyit keresni, amennyiből nagy házra, drága autóra vagy luxus-utazásokra is telik. Viszont minden munka értékes, így nem kell röstellnünk magunkat, ha nekünk nem fér bele ugyanannyi, vagy kevésbé „elegáns” munkát végzünk, mint az ismerőseink. Ugyanez azonban fordítva is igaz: akkor sem kell rosszul éreznünk magunkat, ha épp jobban megy a szekér, és több mindenre telik, mint a környezetünknek. Ilyenkor persze jó ötlet, ha a lehetőségeinkhez mérten segítjük a közösséget vagy a rászorulókat, de ebben ne a szégyen, hanem az őszinte segíteni akarás vezéreljen.
Ajibola Rita Wanda mindenkinek azt ajánlja, hogy kerülje el az összehasonlítgatást: ez ugyanis egy ideig lehet, hogy motiváló, de hosszú távon romboló hatású. „Emlékeztetni szoktam a klienseimet arra, hogy ne felejtsék el, honnan jöttek, milyen terhekkel, és ehhez mérten legyenek szigorúak magukhoz. Meg kell tanulnunk a saját utunkon haladni, és ezt elismerni.”
3. Amikor pihenni vágyunk
„Családterapeutaként is tapasztalom, hogy a női felmenők szinte minden családban folyamatosan sürögtek-forogtak, a későbbi generációk pedig ezt a mintát viszik tovább. Így tudatosan kell megtanulnunk, hogy felhatalmazzuk magunkat a pihenésre, és kijelöljük, sőt kiélvezzük az énidőnket, mert megérdemeljük” – fogalmaz a szakértő. Ha az „előbb a munka, aztán a pihenés” elv szerint élünk, soha nem fogynak el a feladataink. Előbb-utóbb kimerülünk, és a szervezetünk fog kényszerpihenőre küldeni bennünket egy betegség formájában. Ezt viszont nem lenne szabad megvárni, sokkal jobb, ha már azelőtt kikapcsolódunk, mielőtt kidőlnénk. Mindenkinek jár az az élet, amelybe a pihenés és a hobbi is belefér.
4. A párunk hibái
Sokszor azért is bennünket ítélnek meg, amit a partnerünk tesz, amiről mi nem tehetünk – például ha sokat iszik, lusta, hűtlen vagy szerencsejáték-függő. Amennyiben a párunk egy-egy tettével nem tudunk egyetérteni, megfelelő formában mondjuk el neki a véleményünket. Ám ha ennek ellenére nem változtat, akkor a következményeket neki kell viselnie.
„Párkapcsolatban élni abból a szempontból is művészet, hogy eldöntsük, meddig szólhatunk bele a másik dolgaiba, viselkedésébe – azért viszont nem tartozunk felelősséggel, ami túlmegy ezen a határon” – teszi hozzá a pszichológus. Ha a partnerünknek van olyan vonása, amit mások fejcsóválva néznek – ezért sem nekünk kell röstellni magunkat. Ahogy szakértőnk megfogalmazza: mindenki lehet kitűnő társ, akkor is, ha van egy-két rigolyája. Ha pedig áldozatul estünk egy bántalmazó partnernek, az végképp nem a mi szégyenünk. Pszichológus szakértőnk hangsúlyozza: az ilyen helyzetekből akkor tudunk kilépni, ha nem restellünk segítséget kérni.
5. Ha nemet mondunk
A segítőkész ember sokszor úgy gondolja, hogy kötelessége mindenkinek a rendelkezésére állni. „Különösen a nőket szocializálták arra, hogy a saját igényeiket háttérbe szorítva mindig többet adjanak, mint amennyit kérnek tőlük” – fogalmaz a pszichológus. Pedig néha igenis határt kell szabnunk a segítőkészségünknek, akár azon az áron is, hogy a másiknak ez rosszulesik. Ha sosem mondunk nemet, akkor előbb-utóbb elveszünk a feladatok tengerében, sőt azokat is magunkhoz vonzzuk, akik csak ki akarnak használni.
„Aki eddig sem értékelte, amit érte tettünk, az akkor sem fog jobban szeretni, tisztelni, ha erőn felül teljesítünk a kedvéért” – figyelmeztet Wanda. Néha meg kell húzni a határainkat, és ki kell mondani azt a bizonyos nemet. A nyugdíjas sem ér rá bármikor, hogy az unokákra vigyázzon, az anyagi lehetőségeinkbe pedig nem mindig fér bele, hogy kölcsönadjunk. Sőt, a leglelkesebb ember által kínált üzleti lehetőségre sincs feltétlenül szükségünk. Legyünk udvariasak, de határozottak, a többi pedig már nem a mi dolgunk.
Fotó: Adobestock
