Már messziről mosolyog, akár korán reggel van, akár késő délután. A gyerekeket és a szülőket is őszinte örömmel üdvözli, a kicsik rendszeresen csüngenek rajta. Bátran mondhatom, hogy a Halacska csoport Sanyi bácsija olyan jelenség, akire minden óvodában szükség lenne, de nincs olyan óvónő, dadus vagy más dolgozó az intézményben, akivel ne lenne jó érzés összefutni a folyosón.
A budapesti Játékvár Óvoda olyan kisgyerek-paradicsom, ahol a csöppségek valóban szeretve vannak, látszik a gondos tervezés, az átgondolt pedagógiai munka, a megvalósításban pedig profi szakembergárda vesz részt.
Amatőr színtársulatot is vezet
A 32 éves Sanyi kisfiúként előszeretettel játszott olyan szerepjátékokat, amik szorosan kapcsolódnak a pedagógiához. „Mindig én voltam az, aki kiosztotta a feladatokat a képzeletbeli iskolában, dolgozatokat írattam, adtam rájuk jegyet és bevéstem őket a naplóba. Már akkor nagyon szerettem tanítani és nevelni, de az irány mindig változott: amikor zenét tanultam, akkor trombita-, zongora- vagy ének-zene tanár akartam lenni, amikor pedig táncra jártam, akkor tánctanárként képzeltem el magam felnőttként” – meséli Sanyi, aki jó messze Budapesttől, Ópusztaszeren nevelkedett. Nővére 16 évvel idősebb nála, és mint mondja, mindenkinek ilyen biztonságos és szeretetteljes közeget kíván, amiben felnőtt, és a mai napig körbeveszi, ha hétvégenként hazalátogat. Mert igen, minden pénteken Ópusztaszer felé veszi az irányt, hogy a szüleivel lehessen, és azokkal az emberekkel léphessen egy színpadra, akikkel megalkotta a nagyjából 30 főből álló amatőr színháztársulatát.
„Az volt a célkitűzésem, hogy olyan embereket találjak, akik minél szélesebb körben reprezentálják a társadalmat – legyen köztük varrónő, pedagógus vagy mozdonyvezető” – teszi hozzá büszkén Sanyi, akinek az apukája készíti a díszleteket, és az anyukájával együtt minden előadást megnéznek, még akkor is, ha három fellépés van egy napra tervezve. Ugyanilyen büszkén húzzák ki magukat, amikor a fiuk kántorként áll ki az emberek elé az ópusztaszeri, illetve a környéki templomokban, de rendszerint az ovis farsangra is felutaznak.
Öt diplomája van, a hatodikat tervezi
Joggal merül fel a kérdés az emberekben: hogy a csudába lesz valakiből óvó bácsi? Sanyi az isteni gondviselésnek tulajdonítja pályáját, hiszen a középiskola után lehetőséget kapott hitoktatóként egy állami iskolában. „Közel tíz évet tanítottam ebben az intézményben, ez pedig arra ösztönzött, hogy elvégezzem a hittanári nevelő szakot, de ezenkívül van egy katekéta-lelkipásztori végzettségem, egy mesterszakos teológia diplomám és egy közoktatási vezető is az óvodapedagógus végzettségem mellett. Most gondolkodom a gyógypedagógián, mert bár kiváló fejlesztőkkel dolgozunk, jól tudnám hasznosítani ezt a tudást is a mindennapokban. Sokat segítene, ha azonnal felismerném, ha autista, figyelemzavaros vagy beilleszkedészavaros csemete érkezik a csoportba, és képes lennék a szaktudásommal támogatni.”
Pluszmunkákat is vállal esténként
Amikor megkérdezem, mikor pihen, nevetve azt mondja, neki az a pihenés, ha ezeket a szerelemfeladatokat végezheti, lazán, lendületesen, amolyan „sanyisan”. Ennek ellenére nagyon várja a nyári négyhetes ovis zárást, amikor is édesapjával végre útra kelhetnek. Nyaranta rendszerint elutaznak valahova kettesben, legyen az belföld vagy külföld. Édesanyja kerekesszékhez van kötve, de ahova csak tudja, ő is elkíséri a fiúkat.
Akárcsak a tanárok, az óvodapedagógusok sincsenek túlfizetve, ezért Sanyi rendszerint gyerekekre vigyáz délutánonként, esténként, de statisztált már a Magyar Állami Operaházban, és volt vendégbehívó is éttermek előtt.
Mégsem jut eszébe elhagyni a pályát, főleg ezt az óvodát nem, mert a Halacska csoport másik nevelőjével, Andival is remekül kijön, és pont ezért úgy gondolja, még több férfi óvodapedagógusra lenne szükség. „A gyereknek azért van két keze, hogy az egyikkel az édesanyja, a másikkal pedig az édesapja kezét fogja. Ezért is tartom fontosnak, hogy több férfi legyen a pedagógusszakmában. Egyre több szétesett, csonka családdal találkozunk, ezért nagy a mi felelősségünk, hogy mit adunk mi a gyerekeknek férfiként, és kapjanak belőlünk azok a kicsik is, akik csak anyukával nőnek fel. Meg azért is kellene több férfi, hogy meglegyen az egyensúly a csoportokon belül. De persze tudom, hogy ez nem az a szakma, amiből el lehet tartani egy családot, és ez rettentően el is szomorít. Az viszont kimondottan jó érzés, hogy egy ilyen minőségi intézményben dolgozhatom, szeretem azt, ami körülvesz, és hogy szakmailag mindenki a maximumot hozza. Onnan tudom, hogy a helyemen vagyok, hogy a nyári óvodabezárás alatt már hiányoznak a gyerekek, és alig várom, hogy újra lássam őket.”
Szöveg: Sinkó Edit
Fotó: Pintér Márta, Privát
