A művésznő egy szerény, újpesti családba született. Gyermekkorát egy szoba-konyhás lakás határozta meg, ahol a szűkös anyagi körülmények ellenére szeretetben nőtt fel. Életének egyik legkorábbi és legmeghatározóbb traumája édesapja elvesztése volt, akinek hiányát sosem tudta feldolgozni.
„Édesanyám nevelt fel engem és a két nővéremet – mesélte egy interjúban Csala Zsuzsa, akinek édesapja Amerikába disszidált. – A körülmények nem voltak jók, mert háborús gyerek vagyok, és még emlékszem a bombázásokra. Mélyen belém ivódott a rettegés, a menekülés és minden, ami ezzel jár. Nem voltam boldog gyerek, mert állandó félelemben éltem.”
De a humor számára már ekkor is védekezés volt, mert rájött, hogy ha megnevetteti az embereket, kevésbé látszik a szomorúsága.
Kétszer is teherbe esett, de a babákat nem tartotta meg
Férjét, Kürtös István színművészt 22 éves korában ismerte meg a Déryné Színházban. Együtt játszottak egy színdarabban. Harmóniában éltek egészen a férj 1996-ban bekövetkezett haláláig. Nagyon szerették egymást, azonban gyermekük nem született.
„Kétszer szülhettem volna, de önként lemondtam róla. A színpadért még a magánéletemet is feláldoztam.
A férjem szeretett volna gyereket, én nem, mert nem akartam, hogy anya nélkül nőjön fel, hiszen állandóan jártam az országot, felléptem. Mire ráeszméltünk, hogy kell gyerek, már késő volt. Negyvenéves elmúltam, amikor megvolt a budai ház, a jólét, amiért addig robotoltam, de akkor rájöttem, hogy ez már egy elúszott álom. Ma már bánom, hogy ilyen keveset éltem magánemberként” – mesélte egyszer a Meglepetésnek Csala Zsuzsa, aki saját gyermek híján a környezetét halmozta el a szeretetével.
Nyertes Zsuzsa és Straub Dezső nagyon közel álltak a szívéhez.
Ez is érdekelhet
Kedvenceit urnában őrizte
Rajongásig szerette a kutyáit is, akik számára nem csupán házi kedvencek, hanem családtagok voltak. Gyakran mondogatta, hogy az állatok hűsége és tiszta szeretete segített neki átvészelni a férje halála utáni nehéz, magányos éveket. Otthona legmeglepőbb tárgyáról is beszélt magazinunknak.
„Egy fehér urnát tartok a hálószobámban, négy szeretett bernáthegyim hamvaival. Eredetileg a saját kertemben temettem el őket, csakhogy a rózsadombi házamból költöznöm kellett. Tudtam, hogy az új tulajdonos építkezni akar, s képtelen voltam belenyugodni a gondolatba, hogy egy munkagép forgassa ki kutyuskáimat a földből.
Exhumáltattam és elhamvasztattam őket, poraikat közös urnában az ágyam fölött őrzöm”
– mondta anno a Meglepetésnek.
Ízületi fájdalom gyötörte
Élete alkonyán a komika tudatosan vonult vissza a nyilvánosságtól. Nem akarta, hogy az emberek elesettnek lássák azt az asszonyt, akit addig csak a jókedvéről és a humoráról ismertek. Egészségügyi problémáit titkolta, sokszor inkognitóban feküdt kórházban, mert meg akarta őrizni a méltóságát és a róla kialakult vidám képet.
Súlyos ízületi fájdalmai és gerincsérve miatt egy idő után már a közlekedés is megterhelő volt számára.
„Korábban szerettem vidékre utazni, emberek között lenni. A közönség a tenyerén hordozott, ajándékokkal halmoztak el.
A dundi külsőm miatt leginkább kolbászt, szalonnát vagy sonkát kaptam előadások után. EgyVidám Színpadon tartott bemutatót követően viszont valaki száz szál orchideával lepett meg. Majd hanyatt vetettem magam örömömben, hogy virággal kedveskedtek nekem” – mesélte nevetve.
Élete utolsó két évében már nem nagyon mozdult ki a Lupa-szigeti házából. Többnyire telefonon tartotta a kapcsolatot a barátaival. Az egyedüllét miatt depresszió gyötörte, legendás életkedve elhagyta. Egyik utolsó interjújában ezt mondta lapunk munkatársának.
„Anyukám elvesztése óta mindennap beszélek hozzá, és kérem tőle, hogy küldjön nekem pozitív energiát. Rájöttem, hogy mindig neki akartam megfelelni, bizonyítani, hogy lássa, vittem valamire, belőlem is lett valaki.
Nem félek a haláltól, mert tudom, hogy ha elmegyek innen, újra találkozunk.”
Csala Zsuzsa nyolcvanévesen, agyvérzésben hunyt el egy budapesti kórházban. Dunaalmáson helyezték végső nyugalomra, az édesanyja és a testvére mellé. Halálával a magyar színházművészet egyik legőszintébb nevettetője távozott, akinek – bár mindenki mást boldoggá tett – a saját boldogságáért egész életében meg kellett küzdenie.
Fotó: Ványi Ákos, MTI, archív
