Párterapeuta helyett inkább hozzájuk jelentkeznék be kapcsolati tanácsadásra. Gálvölgyi János és Judit több mint öt évtizede jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, félszavakból és egy-egy tekintetből megértik egymást. Annak idején hagytak időt a megismerkedésre: mielőtt összeházasodtak, hét évig jártak együtt.
Juditot éveken át ostromolta
„Az amatőr színjátszó mozgalomban találkoztunk először – meséli Gálvölgyi János. – Judit gyönyörű, hosszú hajú lány volt, zöld kordbársony kabátban, teljesen odavoltam érte. Kezdetben nem vett komolyan, éveken át ostromoltam az érdeklődésemmel.”
„Persze, mert gyerek volt még, akit nem lehetett komolyan venni – kapcsolódik be Judit. – Én az átlagosnál sokkal műveltebb és ennek megfelelően sznob lány voltam. Emlékszem, ahogy dorgáltam Jánost, mielőtt véleményt formál egy irodalmi műről, legalább olvassa el, ne beszéljen marhaságokat! Mondhatom, hogy művelt ember lett mellettem az évek alatt. Most már meg vagyok elégedve vele” – nevet, majd hozzáteszi, bizony nem volt egyszerű az élet egy olyan népszerű édesapával, mint Rodolfo, majd egy olyan híres férjjel, mint Gálvölgyi János.
„A házasságunk sikerének fontos kulcsa volt, hogy műfordítóként Judit megtalálta a saját útját az életben, elérte a maga sikereit. Tette azért, hogy ne kelljen úgy éreznie, ő csak a híres ember lánya, felesége. Ahogyan ő büszke rám, én is az vagyok a feleségem karrierjére. Sokszor irigylem is. Például az esős, ködös, téli napokon, amikor nekem el kell indulnom a színházba, ő pedig otthon marad, olvasgat, fordít és még az ebédet is megfőzi. Csodás képessége, hogy másodpercek alatt tud váltani a feladatai között. Emellett, hogy én itt ülök, az neki is köszönhető. Kedves, édes ember vagyok, no, de azt végigcsinálni mellettem, amit az én pályám jelent! Bárhogy igyekeztem a házunkon kívül hagyni a munkát, nem sikerült. A szerepeimet mindig otthon tanulom. A premier utáni depressziókat, a nehéz estéket megélni velem, az sem könnyű. Hálás vagyok Juditnak. Nem mondom eleget. Csak remélem, hogy nem lehetek olyan rossz partner, ha velem maradt.”
Sosem volt féltékeny a férjére
„Az esküvőnk után valaki úgy gratulált nekünk, hogy sok sikert kíván a Gálhegyekhez és a Gálvölgyekhez. Azóta kiderült, ez mit jelent – meséli nevetve Judit. – Kezdetben sportot űztünk abból, hogy elmondjuk egymásnak a hibáinkat, és mire házasok lettünk, már egy életre kibalhéztuk magunkat. Nem veszekszünk hülyeségeken. Türelmesek és toleránsak vagyunk egymással, felfogtuk, hogy a házasság nem a szerelemről, hanem a szeretetről és a mély barátságról szól. Az előbbi elmúlhat és el is múlik. Az utóbbi, ami nagyon értékes, és láthatóan egy életre szól. Sosem voltam féltékeny Jánosra. Nem azért, mert a világ legellenállhatatlanabb nőjének gondolom magam, hanem mert ha én szeretem őt, miért ne szerethetné más is? Attól a mi kapcsolatunk nem lesz kevesebb. Tudtam, vagyunk olyan jóban, hogy velem marad.”
A Gálvölgyi házaspár szerint a hosszú távú harmóniához nagyon fontos, hogy egyik fél se érezze magát a kapcsolatba bezárva. Ettől eltekintve János előadás után mindig sietett haza, hogy másnap fitten mehessen újra dolgozni. Sosem volt éjszakázó típus, leginkább a korai szakmai sikertelensége miatt voltak nehéz estéi.
„Fiatalon ültem otthon rengeteg vörösborral, és arra gondoltam, biztos Laurence Olivier is ezt csinálja, csak ő drágább szeszt iszik. Azóta megtanultam, az életben nincs olyan, hogy minden stimmel, minden gömbölyű. Ahhoz, hogy valamit megkapjunk, valamit el kell engedni. A lemondás fájdalma az élet része, hiszen a rózsaszín trutyiból nem fejlődünk. A mi kapcsolatunkban is voltak mélypontok, de valahogy mindig továbblendültünk. Ennek csak egy hátránya van: Judit nélkül már nem működne az életem” – árulja el a Kossuth-díjas művész.
Reggelente a kórházban kezdett
De mégis mire gondol Gálvölgyi János, amikor azt állítja, vele nem könnyű együtt élni? Judit felnevet: „Nos, vannak dolgok, amik, hogy úgy mondjam, kívül esnek János érdeklődési körén. Azokkal nem foglalkozik. Ilyen például a háztartás, vagy ha elromlik valami, ezeket nekem kell megoldanom. Ő a kreatív problémamegoldásban erősebb. Erre épült az életünk. Máskülönben rendes férj, aki – bárhova szeretnék menni – készségesen elfuvaroz” – állítja Judit, aki a sok munka miatt leginkább János testi épségét félti.
„Korábban borzasztó hipochonder voltam – meséli a színész. – Reggelente a kórházban kezdtem EKG-n. Már röhögtek rajtam a nővérkék, de megcsinálták, én pedig megnyugodtam, hogy na, akkor ma sem fogok infarktust kapni. Mára ez sokat szelídült, mert ahogy mondják, ötven felett az ember nem hipochonder, hanem beteg. Mit mondjak magának? Amíg igény van rám és bírom, játszom, mert ez az életem. Nem az elismerés hajt, mert én ennél gálvölgyibb, mint most vagyok, már nem leszek. A közönség szeretete, és hogy szükség van az emberre, az a hihetetlen nagy hajtóerő.”
Megfogadták Rodolfo egykori tanácsát
„Annak idején mindketten színészek akartunk lenni. Legendás apósomtól, Rodolfótól kaptunk egy házassági tanácsot: egy családban karriert csak egy ember tud csinálni. Mi ezt megfogadtuk, és mivel engem vettek fel a színművészetire, én lettem színész, Judit pedig az irodalom felé fordult” – árulja el János.
Fotó: Schumy Csaba
