Ő volt az a színésznő, akinek ha kiírták a nevét a plakátra, már tódult is a Nemzeti Színházba a közönség. Váradi Hédivel akkoriban bármit el lehetett adni. A színpadi jelenléte, a szépsége és a hangja különlegessé tette, a szakma a tenyerén hordozta. Szinkronalakításaiért is rajongtak a nézők, mindenki tudta, hogy ő Irma a Frédi és Béni című rajzfilmben, és a Frakk, a macskák réme Szerénkéje. Miközben sikert sikerre halmozott, viharos magánéleti kapcsolatokban és bonyolult szerelmi sokszögekben élt.
A titkos viszony botránnyá duzzadt
Az első nagy szerelem a színművészetin talált rá a nála tíz évvel korosabb tanára, Bessenyei Ferenc személyében. A legendás színész annyira odavolt Hédiért, hogy az összeférhetetlenség miatt feladta tanári állását, és elhagyta az akkori feleségét. Egy ideig teljes volt köztük a harmónia, csakhogy a színésznő nem sokkal később megismerte Darvas Ivánt. Közös próbáik során vibráló vonzalom alakult ki közöttük, ami titkos viszonnyá terebélyesedett. A helyzetet fokozta, hogy Darvas akkoriban Tolnay Klárival élt. Az affér természetesen kipattant, és botránnyá duzzadt – a színházi berkekben mindenki erről beszélt. Miután elcsitult a zaj, végül Iván és Hédi visszatért az eredeti párjához.
A szerelmes Bessenyei még egyszer bizalmat szavazott a színésznőnek, így 1961-ben elvette feleségül. Sajnos azonban a megcsalás tüskéje köztük maradt, ráadásul Hédi akkoriban nem akart családot, a karrierjére koncentrált, így két évvel később beadták a válókeresetet. A színésznő – legalábbis a nyilvánosság által tudott – szerelmi élete itt véget ért. A színpadon keresett vigasztalást, ami egy ideig bőségesen kárpótolta.
„Életem lényegét a hivatásom tölti be, szívvel-lélekkel arra koncentrálok, ezért sok minden kimaradt: család, gyerek. De színésznőnek lenni, hitvallásom szerint, csodálatos ajándék, mert a színész egyetlen élet alatt – mivel a színjátszás lényege az átváltozás – sok életet élhet meg” – nyilatkozta egy hetilapnak.
Sosem panaszkodott arról, hogy nincs jól
Negyven éves lehetett, amikor a színház egyik percről a másikra hanyagolni kezdte őt – a mai napig sem tisztázott, hogy miért. A háttérben kultúrpolitikai okokról, az akkoriban történt igazgatóváltásról suttogtak, de arról is, hogy Váradi Hédit egyik kollégája fúrta ki a szereposztásokból. De lehetett egy másik ok is: az öregedés. A színésznő már túlkoros volt a naiva alakításokhoz, de külsőleg még nagyon fiatal az anya- és nagymamaszerepekhez. A hirtelen mellőzöttséget nehezen viselte, különösen, hogy édesanyja is ez idő tájt betegedett meg.
Hédi vett egy kis parasztházat a Fejér megyei Gánton, odaköltözött, és ott ápolta szeretett mamáját. Csak a hozzá legközelebb állók tudták, hogy lelkileg nincs jól. Amikor újságírók keresték fel, tartotta magát, és sosem panaszkodott.
„Én emelt fővel állok ki ebből a színházi hajszasorból, megteremtve magamnak egy magasabb életformát, ami csendre, belső építkezésre teszi a hangsúlyt. Önálló műsorral járom az országot. Harmincéves színészi pálya áll mögöttem, s a befejezés, a záróív, úgy érzem, szép és helyes. Most én megyek el a közönséghez, és azokhoz is, akik még nem tudtak eljönni hozzám. Autóba ülök, és megyek. Önálló esttel, irodalmi műsorral és gyermekek részére összeállított programmal” – nyilatkozta akkoriban a Film Színház Muzsika című lapnak.
A színpadról vitte el a mentő
Édesanyja hosszas ápolása mellett volt idő, amikor másra nem jutott energiája. Aztán a mamája egy napon eltávozott, és a sors az ötvenes éveiben, amikor már egyáltalán nem számított rá, visszaemelte őt a színházi vérkeringésbe. 1975-ben megkapta a Kossuth-díjat, és hamarosan újra a Nemzeti Színház színpadán állhatott, a közönség már alig várta, szeretettel fogadta vissza.
Boldog és büszke volt megint, csakhogy az egészsége addigra nagyon megromlott. Orvosai a színházi munka helyett életmentő műtétet javasoltak számára, ő azonban hajthatatlan volt. Mit sem törődve a gyilkos kórral, játszott, egészen addig, míg egy tavaszi estén a Várszínházból, a Csütörtöki hölgyek című darab előadásáról vitte el a mentő.
A Gyáli úti kórházba szállították, ahol néhány nappal később, 1987. április 11-én – a költészet napján – örökre lehunyta a szemét.
„Ember vagyok, akiben él egy színésznő. Sokáig kínlódtam e kettősség miatt. Nem értettem magam, nem mindig tudtam azonosulni ezzel a színésznővel, akivel csak nagyon ritkán tegeződtünk. Mikor a színházi szakma csendesebb lett körülöttem, akkor tudtam rendet teremteni magamban” – vallotta egy rádióinterjúban Váradi Hédi, aki élete utolsó pillanatáig a színpadnak élt.
Fotó: Archív, Gettyimages, MTI, Fortepan/Kotnyek Antal
