Kissé fáradt, és időnként még megköszörüli a torkát, ezt leszámítva remekül érzi magát. A Kossuth-díjas színművészt egy vasárnap délután látogattuk meg – délelőtt Pintér Béla és Társulatával próbált, aztán gyorsan megebédelt, és már állt is a rendelkezésünkre. Kérdeztem tőle, nem akar-e kicsit ledőlni, mert én azt hallottam, próba és ebéd után mindig lepihen, ha csak tíz percre is, és olyankor felveszi a pizsamáját.
Hálás a gondoskodásért
„Így terjed a pletyka! A délután is pizsamában alvó nem én vagyok, hanem az apósom, Rodolfo volt. Magunk között szólva, nekem nincs is pizsamám, amit a feleségem tanúsíthat” – mosolyog Juditra, majd két lányukra Gálvölgyi János. Mint mondja, aznap, amikor néhány hete rosszul lett, Eszteren és Dorkán sok múlott: amikor hiába várták a mentőt, gyorsan döntöttek. Kocsiba Apukával – aki akkor már alig kapott levegőt, és irány a legközelebbi kórház.
„A lányaim lélekjelenléte nélkül most nem beszélgetnénk, megmentették az életem – fogalmaz a színész. – A kórházban töltött időszakom alatt pedig nemcsak rám vigyáztak, hanem a feleségemre is, aki Dorka és Eszter mellett életem harmadik legfontosabb nője. Ami engem illet, azokból a napokból, amikor válságos állapotban voltam, semmire nem emlékszem. Miután pedig magamhoz tértem, minden oldalról dőlt rám a szeretet. Ott volt velem a családom, a csodálatos orvosok és ápolók, akik nemcsak rám, hanem körülöttem minden betegre bámulatosan odafigyeltek az intenzív osztályon. Ott nem számít, az ember Kossuth-díjas vagy vízvezeték-szerelő, egyenrangú emberek vagyunk mindannyian. Nem vagyok ezoterikus beállítottságú, így nem töprengtem azon, miért éltem túl ezt a baktériumfertőzéssel bonyolított makacs tüdőgyulladást, miért kaptam még egy esélyt. Nem győztem az újságokban elolvasni, mi minden „történt” velem, és meghatott, hogy ilyen sokan aggódtak értem, hogy ennyit méltattak. Azt hiszem, ennyi szeretet csak akkor ömlik az emberre, ha már a túlvilágon van, és nem láthatja. Szerencsés vagyok, mert túléltem, és megadatott, hogy megtudhattam, néhány embernek azért adtam az életem során vidám perceket.”
Ha játszhat, elmúlnak a kínjai
A művész lányaiban, Eszterben és Dorkában összemosódnak az elmúlt hetek történései. „Csak tettük a dolgunkat, mentünk előre, gondolkozni sem volt időnk – meséli Eszter. – Intéztük az ügyeket, odafigyeltünk Anyukára, és próbáltuk kezelni az óriási érdeklődést, amit Apuka állapota kiváltott az emberekben.”
„Megrendítő és megható volt az a rengeteg jó szó, ami elért hozzánk” – teszi hozzá Dorka. Gálvölgyi János persze a kórházi ágyon sem hazudtolta meg magát: első dolga volt, hogy megtudja, áll-e még a szerepe a Pintér Béla társulatában, elkezdett szöveget gyakorolni, és leginkább azon aggódott, hogy a mélyaltatás során alkalmazott tubus ne tegyen kárt a hangjában.
János a felépülése után, néhány nappal ezelőtt állt először újra színpadon, a Marshal Fifty-six előadásban óriási vastaps és ováció fogadta őt. „Ott a színpadon, abban a megváltozott tudatállapotban már nem volt nehéz használnom a hangomat. Egyébként is az a színész vagyok, akinek ha játszhat, minden kínja-baja azonnal elmúlik. Ahogyan pedig a közönség fogadott, meg sem tudom fogalmazni, micsoda szeretetáradat söpört végig rajtam. Úgyhogy amikor csak tehetem, játszani fogok. Az orvosom az utolsó kontrollon azt mondta, teljesen egészséges vagyok, és egy ilyen súlyos tüdőgyulladás egy fiatalt is pont úgy döntött volna le a lábáról, mint engem. Semmi akadálya nincs tehát, hogy munkával töltsem az életem hátralévő részét.”
Ami az életben igazán fontos
Lányai és felesége természetesen féltik a családfőt, de egyetértenek abban, ha nem játszhatna, az számára súlyosabb teher lenne, mint bármilyen betegség. „János elválaszthatatlan a hivatásától, és ez így van jól – mondja Judit. – Szerencsére bivalyerős szervezete van, ami most sem hagyott cserben bennünket. Azért mondom, hogy bennünket, mert mi több mint ötven év házasság után már egymás meghosszabbításai vagyunk. Az a három nap, amíg válságos volt az állapota, számomra maga volt a földi pokol. Soha nem felejtem el a pillanatot, amikor kezdett magához térni, és újra megszorította a kezemet.”
A művész örül, hogy itt a nyár, ilyenkor a színházi évadból is „kicsöngetnek”. Sok pihenést tervez, és minél több időt szeretne a családjával tölteni. „A pandémia alatt nagyon jól éreztük magunkat a házunk kertjében. Rengeteget voltunk együtt a jó levegőn, közös főzések, sok beszélgetés. Abban maradtunk a lányokkal, hogy ezen a nyáron ezt az időszakot igyekszünk visszahozni. Mindaz, amin keresztülmentem, rávilágított arra, hogy a legfontosabb a szeretteinkkel töltött idő. Ez az, amiből soha nem elég! 75 évesen ennél gálvölgyibb már sosem leszek, így már csak azzal foglalkozom, ami az életben igazán fontos” – ígéri az ország egyik legnépszerűbb színművésze.
Szórakoztatják a bulvárhírek
János elárulta, valósággal kacagott, amikor elolvasta, miket írtak róla, amíg a kórházban feküdt, és nem tudott nyilatkozni. Szerinte a feltételezések tucatjaiból összeállna egy jó kis paródia. „Az ember felébred a mélyaltatásból és csak néz, hogy mialatt távol volt, mennyi ’ügye’ lett. Bevallom, nem vagyok nagy médiafogyasztó, hol dühít, hol szórakoztat a bulvár. Azon például a családommal nagyon elcsodálkoztunk, amikor valahol évekkel ezelőtt azt írták, amíg éltek Jutka szülei, addig átjártunk hozzájuk, de mióta elhunytak, ők járnak át hozzánk” – meséli.
Fotó: Rózsa Erika, Csibi Szilvia
Smink és haj: Szabó Lilla
