Fiatalon hajlamos volt a depresszióra Keresztes Ildikó: „Nem mindig szerettem élni, de már eszemben sincs keseregni”

Szia, Ildi! Megadnád Wolf Kati számát, mert nem találom… – szólok bele a telefonba, mire az énekesnő így válaszol: „Igen, várj egy kicsit, megkeresem a névjegyek között, mert fejből nem tudom. Most látom, még Albert Györgyi száma is megvan, pedig 15 éve nincs már velünk. Nem szokásom kitörölni a számomra kedves emberek számát. Szörnyű, hogy annyi barátom, zenésztársam, ismerősöm ment el az elmúlt években. Balázs Fecó, Benkő László, Póka Egon, Török Ádám – sok szép közös emlékünk volt, mennyit nevettünk együtt! Nagyon hiányoznak. Úgy érzem, minél több emberi veszteségem van, annál inkább szembesülök a saját elmúlásommal. Nem a kettővel több ráncom miatt aggódom, hanem az zavar, hogy gyorsan fogy az idő, lepereg az élet. Már nem fecsérlem az energiámat rossz emberekre, engem kicsit sem érdeklő dolgokra.”

Fiatalon hajlamos volt a depresszióra

„A Covid megtanított arra, hogy örülni kell minden egyes napnak. A pandémia jobb emberré tett. Türelmesebb vagyok másokhoz, ügyesebben osztom be a hétköznapjaimat, több időt töltök a szeretteimmel, a számomra fontos emberekkel. Közhely, de igaz, a minőségi emberi kapcsolatoknál nincs fontosabb. Van egy szép otthonom, egy autóm, egészséges vagyok, mi kellhet még? Nem leszek boldogabb még egy ingatlantól vagy egy méregdrága retikültől. Ha eljön az idő, semmit nem viszünk magunkkal, csak az érzéseinket, az emberi kapcsolatainkat, a családi kötelékeinket…” – mondja Keresztes Ildikó, aki arról híres, hogy mindig őszintén elmondja a véleményét.

„Fia­talabb koromban hajlamos voltam a depresszióra, az önsajnálatra. Nem mindig szerettem élni. Oroszlán jegyű vagyok, belső égésű. Nagy szenvedéllyel élem meg a dolgokat, a fenteket és a lenteket. Sokáig felőröltek a helyzetek, de rájöttem, hogy ez a hozzáállás megkeserítette az életemet… De ez már a múlt! Mondom, a Covid alatt átkattant valami az agyamban, és már eszemben sincs keseregni, nyaldosni a vélt vagy valós sebeimet. Mindenben megtalálom a szépet, a jót. Most például annak örülök, hogy jól sikerült a spanyolországi nyaralásom. Dél-Európában barátoknál voltam, nem először jártam náluk. Jókat ettünk, napoztunk, beszélgettünk. A néhány héttel ezelőtti prágai utazásnak is nagyon örültem. Egy fotókiállítás megnyitójára hívtak fellépni a Magyar Házba. Utazni és énekelni szeretek, összekötöttem a kellemest a hasznossal. Jól sikerült, ott is barátok között voltam, szeretettel fogadtak Csehországban.”

Tina Turner lett a példaképe

Ildikó megtanulta jól beosztani az idejét. Most annyi élő koncertje és színházi munkája van, amennyi számára kényelmes. Már nem kell minden este színpadon lennie ahhoz, hogy bebizonyítsa magának és a közönségnek, értékes és foglalkoztatott művész. Szűnni nem akaró energiá­ja miatt a hazai Tina Turnernek is hívják.

„Tina volt az én nagy idolom. Kívülről tudom a dalait, olvastam az életrajzi könyvét, nagy hatással volt rám az életútja. Egyszer játszottunk is előtte, amikor a Kisstadionban koncertezett 1992-ben. Sajnos személyesen nem találkozhattam vele, mert a testőrei nagyon vigyáztak rá. Tetszett az is, hogy idős korában nem zsigerelte ki magát, nyugdíjba vonult, és az utolsó éveit szerető férje mellett boldogságban töltötte.”

Örül mások sikerének

Tudom, hogy Ildikót szeretik és tisztelik a szakmában. Részint a tehetsége miatt, másrészről az emberségét dicsérik. A közösségi oldalára kiposztolt fotókon is látszik, hogy mindenkivel jóban van. Szulák Andreával, Wolf Katival, Radics Gigivel. No és persze a férfi zenészekkel. „Örülök a kollégáim sikerének, nincs rivalizálás, féltékenykedés. Nem szálltam el magamtól. Szulák Andit millió éve ismerem, Wolf Katival a menedzserünk is közös. Holnap együtt lépünk fel Hajdúszoboszlón. Várom, hogy újra találkozzunk, és egy remek koncertet adjunk a közönség örömére. Na, itt is a száma, írod akkor?

06 30…” – mondja, és csak miután letettem a telefont, döbbenek rá, tulajdonképpen összeállt egy Ildikóról szóló írás. Abban reménykedem, nem sértődik meg, ha közreadom önöknek.

fotó: Vörös Szilárd, Nagy Zoltán, privát