Kettesben él a kutyájával Fábián Janka írónő: „Nem hagy nyugodni, ha hiányzik egy apró részlet”

Néhány éve lett először kiskutyám, és mint minden rendes gazdi, ideá­lis sétaterepet kerestem. Ekkor hozott össze a sorsom egy másik kedves kutyasétáltatóval, aki a Mangó nevű mopsszal jött-ment. Jó néhányszor beszélgettünk a téren, mire szó esett köztünk arról is, hogy a mosolygós kutya­imádó nő nem más, mint Fábián Janka, az ország legismertebb női történelmiregény-írója. Természetesen a mostani interjún is kutyás témával kezdtünk.

Szeret utazni, de nehezen indul útnak

„Mangóval élek kettesben, nyugodt, csöndes hétköznapokat, de nekem ez így jó – meséli Fábián Janka. – Ha választani lehet, hogy buliba menjek, vagy otthon legyek a kiskutyámmal, egész biztos, hogy az utóbbit választom. Szeretek utazni, mégis nehezen indulok el, mert nagyon fáj, ha el kell jönnöm otthonról, pláne, ha Mangó sem jöhet velem. Tavaly ősszel megvalósult egy régi álmom, és a húgommal, valamint a férjével együtt elutaztam New Yorkba. Tíz napig voltunk ott, ami nekem, introvertált művészléleknek jó nagy komfortzóna-átlépés volt, de élveztem minden pillanatát. Inspiráló volt végigjárni az emblematikus, eddig csak filmekben látott helyeket, és még akció is akadt, mert az utolsó előtti éjszakánkon lövöldöztek az utcán. Én jó alvó vagyok, már csak a szirénák és a helikopterek zajára ébredtem fel, de a sógorom hallotta a lövéseket, és meggondolatlanul még az ablakhoz is odament kíváncsiskodni” – nevet az írónő, akinek hazatérve hetekbe telt, hogy feldolgozza az élményeket. Mint mondja, harmadik nekifutásra sikerült az amerikai útja. Elsőre, évtizedekkel ezelőtt azért nem, mert nem kapott vízumot – érzése szerint ennek az volt az oka, hogy angoltanárként túl jól beszélt angolul, és a hatóságok attól tartottak, ott is maradna. Második próbálkozását a koronavírus-járvány vétózta meg.

„Tekinthettem volna jelnek, hogy a sors nem akar engem Amerikába engedni, de az ilyen esetekben én dacos vagyok. Él bennem a „csak azért is” mentalitás, és ez nemcsak az utazás, hanem az alkotómunka terén is így van. A történelmi regények miatt rengeteget kutatok. Nem hagy nyugodni, ha hiányzik egy apró részlet, addig megyek, amíg meg nem találom, és a történetben minden a helyére nem kerül” – meséli.

A tanára megalázta az iskolában

Janka valaha zárkózott, kissé gátlásos kislány volt. Amint megtanult írni, a toll és a papír lett a legjobb barátja. Nem úgy a matematika! Ez a tantárgy volt a réme. Mint mondja, általános iskolában még ment segítséggel, korrepetálással, de a gimnáziumban már vért izzadt a kettesért. Mindenből ötösre érettségizett, mégis annak örült a legjobban, hogy a matek is görbült.

„A matek örök nyomokat hagyott a lelkemen. Később, felnőttként, amikor angolt tanítottam, egy pszichológus tanítványom vette észre, hogy az ujjai­mon számolok – meséli. – Ő kérdezett rá: Janka, nem vagy te diszkalkuliás? Kitöltöttünk néhány tesztet, és kiderült, olyannyira az vagyok, hogy ha ma járnék iskolába, felmentenének a matekérettségi alól. Amikor ezt megtudtam, nagyon felszabadító érzés volt, mert gyerekként rengeteg megaláztatást szenvedtem el az órán. A matematikatanárom úgy hívott, hogy Kismarhája, mert amikor leszállt elém a lila köd, két számot sem tudtam összeadni. Ez olyannyira fájt, hogy az első novellámat is matek témában írtam, ahogyan én, úgy a kis majom-hőseim is menekültek előle. Később egy főiskolát is el kellett engednem azért, mert nem bírtam el a matematikai statisztikával, így lettem angol­tanár. Egyáltalán nem bánom, mert szeretek tanítani, és ez a munka az évek alatt mindig megmentett azokban az időszakokban, amikor az írással nem tudtam eleget keresni.”

Az írónő regényeiben nemcsak a történelmi, hanem a szerelmi, családi, érzelmi szálakat is ördögi ügyességgel szövi. Nagyon érdekli, hogy a régi idők emberei, akik lelkileg nagyon is hasonlítottak hozzánk, hogyan élték meg a kapcsolataikat a tabukkal átitatott korszakokban. Az  ő családjában is van erre példa.

Nyolcévesen lett új nagypapája

„Érdekes mozaikcsalád voltunk – meséli Janka. – A nagyapám nagy hóhányó volt, ezért a nagyanyám elvált tőle, ami az 1960-as években szokatlannak számított. Ezután újra férjhez ment a mostohanagyapámhoz, akit egyébként vér szerinti nagyapánknak hittünk. Nyolcéves lehettem, amikor egyszer csak megjelent nálunk egy férfi. Nagyanyám korábbi férje jött bemutatkozni: ő volt a pesti papa. Mi, gyerekek akkor ezzel nem sokat foglalkoztunk, elfogadtuk, hogy van egy új tagja a családnak. Pláne, hogy a pesti papa ettől kezdve aktívan kivette a részét a családi életből. Vitt minket Őrbottyánból a Fővárosi Állatkertbe, a Vidámparkba, csupa kaland volt vele az élet. Nem beszélve arról, hogy miután elhunyt, ránk hagyta a pesti lakását, így adódott lehetőségünk Budapestre költözni. Ha ő nem kopogtat be hozzánk azon a sok évvel ezelőtti napon, talán nem lennék ma az, aki, és másként alakul az életem…”

Fotó: Schumy Csaba, Privát