Csak a napi feladatokra szorítkozó kommunikáció, csendbe burkolózó esték, lassan megszűnő intimitás és az egyre növekvő elégedetlenség – ezek az ismérvei a társas magánnyá vált kapcsolatoknak, amelyekben lassan mindkét fél elszürkül. „Alapvető igényünk, hogy kapcsolódjunk másokkal, akik visszajelzik az értékeinket, és akikkel átélhetjük azt az érzést: fontos vagyok valakinek. Ha egy fedél alatt élünk, mégis mindketten magányosak vagyunk, a kapcsolat egy idő után börtönné válik, amelyben már magunk sem tartjuk sokra egymást és önmagunkat” – mondja dr. Makai Gábor klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta.
Azt hisszük, ez az élet rendje
A társas magány érzése szinte automatikusan magával hozza a depresszív hangulatot, azt, hogy egy idő után nem érezzük értékesnek, szerethetőnek magunkat. Rosszabb esetben magunkat hibáztatjuk azért, hogy így élünk, nem ismerjük fel, hogy egy kapcsolat soha nem csak az egyik félen múlik. Ez nehezítheti meg azt is, hogy tegyünk valamit a kapcsolat javítása, vagy adott esetben akár lezárása érdekében, hiszen ebben az állapotban nem tudjuk mozgósítani az erőforrásainkat.
„Ráadásul a beletörődésnek generációs hagyományai is vannak, hiszen sokan a szüleik, nagyszüleik kapcsolatában is ugyanezt látták – mondja dr. Makai Gábor. – Tudat alatt sokan azt gondolják, hogy egy több évtizedes házasságban szinte ez az élet rendje, vagy egyszerűen csak félnek a tényleges egyedülléttől, és attól, hogy új életet kezdjenek.”
Lassan vész el a közös téma
Abban, hogy két ember együtt, mégis egyedül él le éveket, évtizedeket, az eredendő össze nem illéstől a tudat alatt magunkkal hozott sérülésekig, kötődési problémákig sok mindennek szerepe lehet. Dr. Makai Gábor mégis úgy véli, hogy az esetek túlnyomó többségében egyszerűen elhidegülnek egymástól a párok. A mindennapok stressze és időhiánya, a gyerekek nevelésével járó ezernyi nehézség könnyen elvezethet ahhoz, hogy kialakul egy egymástól egyre távolabbra sodró rutin. Az elhidegülés nem egyik napról a másikra következik be, inkább lépésenként: már nem beszélgetünk annyit, mint korábban, már nem osztjuk meg egymással az érzéseinket, csak a napi teendőkről váltunk néhány szót, lassanként megszűnik a fizikai közelség is. Persze erre mindig találunk valamilyen racionális indokot: sok a munka, a feszültség, nincs pénz a közös programokra. Sokan a gyerekek kirepülésekor veszik észre, hogy mennyire nincs már közös témájuk azzal az emberrel, akivel eddig együtt pörgették a mókuskereket.
Beszélgetések és randevúk
Ne törődjünk bele abba, hogy már csak egymás mellett tudunk élni, de nem együtt! Ebben a helyzetben ugyanis mindkét fél szenved, és lassan nemcsak a kapcsolatból, hanem a benne élőkből is eltűnnek a színek és az öröm. A társas magányban élőknek ráadásul még az a reményük sincs meg, mint a valódi szingliknek, hogy egyszer csak találkoznak valakivel, akivel valódi kapcsolódást élhetnek át – legalábbis akkor, ha nem akarnak félrelépni.
Beszürkülés helyett
Ha úgy érezzük, hogy nem megy egyedül, professzionális segítséget kérni sem szégyen. Az egyéni terápia, a saját önismeretünkkel végzett munka is sokat segíthet, de a párterápia is hozzájárulhat, hogy képesek legyünk rendbe hozni a kapcsolatunkat. Hogy kiléphessünk a megszokásból, megosszuk egymással azt, ami eddig rejtve maradt – vagy akár abban is, ha már nincs keresnivalónk egymás mellett, méltósággal tudjuk lezárni a kapcsolatot, és elengedni egymást. Ha ugyanis végképp nem tudunk előrelépni, vagy csak az egyik fél küzd a kapcsolatért, miközben a másik nem tudja vagy nem akarja viszonozni a közeledést célzó gesztusokat, akkor el kell gondolkodnunk azon, miért is vagyunk együtt. A társas magányba való beleszürkülésnél és a beletörődésnél ugyanis a tudatos egyedüllét is jobb.
Sok elszürkült kapcsolat megmenthető lenne, ha a benne élők képesek lennének őszintén kommunikálni. „A jó kapcsolatért nagyon sokat kell dolgozni, többek között azzal, hogy személyeskedés nélkül megfogalmazzuk az érzéseinket, az igényeinket. Első lépésként próbáljunk többet beszélgetni, egymásra hangolódni, majd pedig megfogalmazni azt is, hogy mit várunk a kapcsolattól, anélkül, hogy hibáztatnánk a másikat” – tanácsolja dr. Makai Gábor. De jó módszer az is, ha elkezdünk közös programokat szervezni – és egyszer a férj, másszor a feleség mondja meg, mi legyen az. A randevúzás nemcsak a fiatalok privilégiuma, idősebb korban is kellenek olyan közös élmények, amelyek közelebb hoznak minket egymáshoz.
Kiemelt kép: GettyImages
