Lapzártánkkor még mindig válságos volt az állapota annak a tizennyolc éves fiúnak, aki szeptember első hétvégéjén kizuhant egy forgó hintából. Azóta hét testvére retteg attól, hogy elveszítheti őt. Az agyzúzódást szenvedett kamasz a győri kórház intenzív osztályán küzd az életéért, családját az orvosok semmi jóval nem kecsegtetik. A testvérek számára már csak az imádság maradt, meg a remény, hogy Krisztofer egyszer meggyógyul, és visszatér közéjük.
Rémálom lett a hintázásból
Nagy a szomorúság Veszprémben, a Benedek-hegy lábánál lakó Máthé családban. Reggel fél nyolc van, az apró ház bejárata mellett frissen mosott ruhák száradnak. A támfal előtt fél tucat szék sorakozik, általában itt zajlik a társasági élet. Napok óta csend honol idekint, a gyerekek délután inkább behúzódnak a szobáikba. A negyedikes Martin és a hatodikos Norbi már elindult az iskolába, a hálószobában a családapa, Zoltán még az ötéves Reginát öltözteti.
„Krisztofer most beteg, kórházban van. Ezt tőle kaptam” – mutatja a kislány a kedvenc babáját. Aztán apja Benjamint a babakocsiba teszi, majd hárman elindulnak a meredek kaptatón a bölcsődébe, és onnan tovább, az óvodába. Csak a három nővér – Szintia, Szandi és Tímea – serénykedik a konyhában. A szomszéd beköszön a lányoknak, kérdezi, mi újság a bátyátokkal? A lányok válasz helyett csendben lehajtják a fejüket. A szomszéd nem kérdez többet, némán biccent, és gyorsan továbbáll.
„Sosem felejtem el azt a szörnyű napot, mikor anyával, Norbival és Krisztoferrel elmentünk Várpalotára – sóhajtja a 16 éves Szandi. – A pénztáros srác kikiabált, hogy hozzak neki három kávét, cserébe ad három ingyenjegyet. Örömmel belementem, hiszen így meghívhattam egy menetre anyáékat. Nem sejtettem, hogy rémálom lesz a hintázásból.”
Krisztofer ülése üresen maradt
„Norbi nem akart felszállni, így lentről figyelte, amint Krisztofer mögénk ül. Majd elindult a hinta. De olyan sebesen, hogy az már nekem is sok volt. Épp visszafelé lendült, mikor egy csattanást hallottam, a szerkezet egyik karja velünk együtt fent maradt a magasban, a másik pedig letört. Hátranéztünk, Krisztofer ülése üresen tátongott. Eltűnt a hintáról a bátyám.” A balesetet sokan látták, a szemtanúk között volt Krisztofer öccse, a 11 éves Norbi is.
„A bátyám az aszfaltra zuhant. Vérzett a feje, elszakadt a pólója, a cipője leesett a lábáról – emlékezik a kisfiú. – Anyukám kérlelte, hogy ébredjen fel. Sokszor mondta neki hogy szereti, de szerintem Krisztofer már nem hallotta. Nagyon hiányzik, remélem, hamarosan hazajön.”
„Túl hirtelen lettem felnőtt”
A baleset óta az anya a győri kórházban, az intenzív osztályon fekvő, válságos állapotú fia mellett ül. Férje, Zoltán pedig szabadságot vett ki, hogy ellássa a gyerekeket, napközben a veszprémi otthona és a győri kórház között ingázik.
„Túl hirtelen lettem felnőtt – mondja könnyes szemmel Szintia. – Mióta anyu nincs itthon, én főzök, mosok, hazahozom a kicsiket az oviból és a bölcsiből, gondoskodok róluk, este pedig megfürdetem és elaltatom őket. Azzal vigasztalom a testvéreimet, hogy Krisztofer majd felépül. De a szívem mélyén attól rettegek, hogy soha semmi nem lesz olyan, mint előtte volt. Régen az alkoholista apánk vert bennünket, menekültünk előle, de mindig megtalált. Négy évig állami gondozásban voltunk, aztán szerencsénkre anyu rátalált Zolira, akit azóta édesapánkként szeretünk. Összeházasodtak, 4 éve kivettek minket az intézetből, és egy család lettünk. Már épp kezdtük elhinni, hogy rendbe jött az életünk…”
Krisztofer asztalosnak készült, jövőre végzett volna. Azt tervezte, hogy megszerzi a jogosítványt, és utána Németországba megy dolgozni. Nagyon készült rá, hogy kintről támogatja majd a családját. Három húga együtt ment Győrbe, hogy meglátogassa. Nem készülhettek fel arra a látványra, ami fogadta őket, imádott testvérük gépekre kapcsolva, mozdulatlanul feküdt, fejét hatalmas kötés fedte. Szinti megfogta a fiú kezét, és azt mondta neki, hogy szereti, mire Krisztofer váratlanul megszorította a kezét. „Én nem megyek haza, de ti legyetek erősek, és nagyon vigyázzatok a testvéreitekre. Nekem itt van dolgom, a kórházban – mondta lányainak búcsúzóul az édesanya. – Bár az orvosok megpróbálnak felkészíteni arra, amit nem akarok elfogadni, tudom, hogy ő felébred majd. És akkor mellette szeretnék lenni.” A lányok sírva borultak anyjuk nyakába, vigaszt és megnyugvást remélve hárman ölelték egyszerre, az asszony keményen tartotta magát. Amíg el nem fordult, az arcán könnynek, gyengeségnek nyoma sem látszott.
Árulkodik a tévé
„Anyuék annyira féltenek, hogy inkább nem mondanak semmit a bátyám állapotáról, de a tévében látom, hallom, hogy az életéért küzd — mondta Tímea. — A híradóból tudom azt is, hogy az orvosok tegnap megpróbálták felébreszteni Krisztofert, de rosszul reagált rá, ezért visszaaltatták.
