A kínai város a harmadik legnépesebb a Földön, 27 millió ember lakja. Ráadásul, több köze van hozzá a magyaroknak, mint azt hinnénk: jó néhány híres épületet hazánk fiai terveztek. Lívia élvezettel vetette bele magát a helyi kulturális életbe, és kutatómunkájának köszönhetően ma már nagyon népszerűek a magyar épített örökségről szóló városi séták a metropoliszban.
Már gimnazistaként tibetiül tanult
Lívia és férje, Norbert július elején érkezett haza 8 év külszolgálat után. Sanghaji art deco bútorgyűjteményük még valahol az óceánon, egy konténerben utazik, de féltve őrzött, selyemhímzéssel készült kínai viselete, a qipao a bőröndjében jött Budapestre, és már itthon lóg a gardróbszekrényében.
„Édesanyám nagyon szerette Lőrincz L. László könyveit, és amit kiolvasott, azt azonnal adta nekem tovább – kezdi az elején Lívia. – A történetek pedig annyira magukkal ragadtak, hogy tibetológia szakra felvételiztem az egyetemen.”
Mivel erre a képzésre csak azok jelentkezhettek, akik valamelyest tudtak tibetiül, Lívia a zsebpénzéből különórákra járt. Úgy képzelte el, hogy majd egy múzeumban dolgozik, ahol nap mint nap tibeti művészettörténettel foglalkozik.
„Tíz embert vettek fel, de én voltam az egyetlen, aki az érettségi után kezdte el a tanulmányait. Ez inkább amolyan szerelem-szak, és általában másoddiplomának választották akkoriban. Ám mivel a kínai nyelv is a tanrendben volt, és nagyon megtetszett, kínai szakra is jelentkeztem. Az pedig hamar látszott, hogy a tibeti művészettel kevésbé, de a kínai nyelvvel könnyebben fogok boldogulni a munka világában.”
Nagyik tánca a parkban
Először itthon, a budapesti és szegedi Konfuciusz Intézetben dolgozott, majd Sanghajban kapott munkát diplomataként. A kulturális és oktatási területért felelt.
„A férjemet nem lepte meg, amikor azzal állítottam haza, hogy Ázsiába költözünk. Ő mongol–tibeti szakon végzett, és tudtuk, hogy előbb-utóbb keleten fogunk élni. A legtöbb embert sokként érik kint a kulturális különbségek, de mi pontosan tudtuk, mire vállalkozunk.”
Sanghajt a Huangpu folyó szeli ketté, akárcsak Budapestet a Duna. Az egyik része a modern város, a világ egyik pénzügyi központja és a felhőkarcolók otthona, a másik az úgynevezett „régi Sanghaj”, ahol jó néhány olyan épület van, amelyet magyar építészek terveztek. Ilyen például a 0 kilométerkőnél álló híres Park Hotel, amelyet Hudec László neve fémjelez, és ezt bizony minden helyi tudja. Lívia az ő munkájukat kezdte el először kutatni: a témában két könyvet írt és szerkesztett, egyet pedig az egykori sanghaji magyarokról készített a társaival. Az ottani magyar örökség kutatása és népszerűsítése terén végzett munkáját a Sanghaji Történeti Társaság díjjal is elismerte.
„Több barátságot is kötöttem, például a Herendi márka kínai partnerével, Cindyvel is. Azok a kínaiak, akik külföldi kapcsolatokkal is rendelkeznek, általában választanak egy angol nevet maguknak, hogy könnyebb legyen azt kiejteni.”
A különböző szokásokról árulkodik az is, ahogyan a gyerekeket nevelik.
„Az anyák mindössze három hónapot lehetnek otthon a gyermekükkel – meséli Lívia. – Utána a nagyszülők gondoskodnak az apróságokról; együtt él a nagy család, vagy elviszik vidékre a kicsit. Ez nekünk furcsa, de az anyának, apának teljesen természetes, hiszen ő is így nőtt fel. Ugyanakkor a nagyik ennek köszönhetően sokkal frissebbek, fittebbek; szinte minden este látni a parkban idős embereket tornázni vagy éppen táncolni.”
Mákos tekercs szezámmagból
A koronavírus-járvány előtt minden évben kétszer tudtak hazalátogatni, ám 2020 eleje óta nem voltak Magyarországon. Az utolsó három hónap pedig valóban karanténban telt.
„Március közepétől szinte hermetikusan le volt zárva a város. A lakásunkat sem hagyhattuk el, még az alap élelmiszercsomagot is házhoz kaptuk, mert a boltok sem üzemeltek. Mivel az állam minden napra biztosított tesztet, ezért azoknál a lakótömböknél, ahol jó néhány hete nem volt pozitív eset, idővel engedélyezték, hogy a ház elé lemenjenek a lakók. De onnan sehová.”
Több ezer kilométerre az otthonától nem csak a család hiányzott Líviának.
„Vittem magammal sok hazai fűszert, így tudtam főzni gulyáslevest, borsófőzeléket, töltött paprikát, de nagy fejtörést okozott, amikor egy karácsonyi rendezvényre bejglit szerettünk volna készíteni. A mák ugyanis tiltólistán van Kínában, így darált fekete szezámmagot használtunk. Kis lekvárral keverve egészen bejgliszerű lett az íze.”
Fotók: Nicky Almasy, Privát
