Fesztiválokon, nemzetközi találkozón is mindig a legnagyobb fotósláger a kék kezű mester, akit az unokái is kék papának neveztek el. Amikor ugyanis folyamatosan dolgozik, a festék beleivódik a bőrébe. A téli kényszerpihenő után most kezdődik újra a szezon, a festés nyári munka. „Tavasszal nagy a hajrá, amit télen összekészítettünk, ilyenkor kerül sorra. Most már lehet festeni, mosni, még hideg a víz, de már elviselhető” – meséli János.
Megígérte az édesapjának
„A családom nem ebből él, így én inkább afféle »hobbi-kékfestő« vagyok, nyugdíjasként folytatom édesapám mesterségét. Megörököltem tőle ezt a műhelyt, és megígértem neki, hogy vigyázok rá. De csak úgy tudok vigyázni, ha használom. Ha magára hagynám, megenné az idő.”
Sárdi János az ígéret mellett természetesen szívesen foglalkozik is a kékfestéssel, és gondja van rá, hogy minél többen megismerjék munkáját. Édesapja, idősebb Sárdi János legendás kékfestő volt, és szerencsésen hosszú élete során sikerült megtanítania mindent a fiának erről a mesterségről.
„Korábban is sokat segítettem apunak, amikor még aktívan dolgozott. Nehezen álltam neki, mert tudtam, csak olyan minőséget érdemes előállítanom, amilyet ő tud. De tanított engem, amíg csak élt, 2017-ig, mellette elleshettem a fogásokat. Magyarázott sokat, a végén már el is szundikált mellettem, de néha felnézett: »jó, jó, jól csinálod«. Mikor meghalt, nem volt kérdés, hogy viszem tovább.”
Ahogy János 14 éves lett, és el kellett döntenie, mi legyen, nem tanulhatott kékfestőnek. A szocializmusban ez ugyanis maszek kategóriának számított. Így hát elment Veszprémbe vegyésznek, mert ott volt egyedül kollégiumi lehetőség. Hosszú éveken keresztül vegyészként dolgozott, de szerencsés összefüggés, hogy ez sokat segített a kékfestészetben is, ahol egyébként manapság kétféle technológia létezik, az egyik az indigós, a másik egy ún. indantrén módszer. Ez egy modernebb eljárás, a hatvanas évektől terjedt el nálunk is. Azok a családok, akik ebből élnek, kénytelenek ezt a gyors módszert használni. Az így készült anyag nem fog, nem szívja ki a nap, ezért kezdett népszerűbbé válni, mint a hagyományos. De a vegyész János addig kísérletezett, amíg sikerült olyan technológiát kifejlesztenie, hogy az ő indigós festésű anyagai sem fognak. Ráadásul az indigós festéssel bármilyen árnyalatot lehet csinálni, világosabbat, sötétebbet is. A kékfestő sváb népviselet, az asszonyok mindennapi ruhája. János szándéka, hogy a hagyományos eljárást is megőrizze a jövőnek.
Ami régen titok volt, már nem az
Az előkészítő műhelyben a frissen vásárolt, hófehér vásznak egy üstbe kerülnek. A forró vízhez János félvödörnyi mosószódát ad, és egy órán keresztül főzi benne az anyagot. „Még ezek után is olyan lesz a víz színe, mint a méz, tehát mégiscsak maradt benne szennyeződés. A nagymamák nem véletlenül használták a szódás mosást – mosolyog. – Ebben is, mint mindenben, szeretném megtartani az eredeti technológiát.”
A kifőzés után következik a szárítás, majd egy vékony keményítőréteg, hogy egyenletes legyen a festés. A keményítés után is szárítani kell, utána jön rá a minta „ütése”, amit „tarkázásnak” is hívnak a szakmában. Nyomódúcokkal, mintafákkal dolgoznak. A formákat először egy masszába mártják, majd szép sorban rányomják az előkészített anyagra. A massza összetételét régen nagy titokban tartották, vérre menő küzdelmek árán. De ma már olyan kevés a kékfestő, hogy inkább segítik egymást.
„Azzal az öt műhellyel, amelyik még létezik Magyarországon, szó szerint baráti viszonyban vagyunk – mondja János. – A masszát én tízféle vegyszerből kutyulom össze, van, aki öt-hatból is megcsinálja. A nyomódúcok készítése külön szakma volt régen, az én gyűjteményem apai örökség. Ezek a dúcok több mint százévesek. A mintakészítők járták az országot műhelyről műhelyre, ott maradtak egy-két hétig, alhattak a mintázó műhelyben egy priccsen. Igazi művészek voltak.” És még csak ekkor jön a lényeg: a festés. A festőkádakba mártogatva nyeri el végleges színét az anyag, a szárítás során pedig előtűnnek a fehér minták, amelyeket a festék a titkos vegyszermassza miatt nem tudott befogni.
Kulturális és szellemi örökség
A hetvenes években a népdal, a néptánc feléledésével nagy divat lett a kékfestő anyag is. „De előtte keserves idők jártak, mert miután a svábokat a háború után kitelepítették, nem maradt vásárló. Annak idején még voltak tíz-tizenöt főt foglalkoztató kékfestő műhelyek az országban, mert a kék ruhát a magyar parasztemberek is szívesen viselték köténynek, munkaruhának – meséli János. – Aztán a kisebb üzemeket államosították, csak az ilyen családi műhelyek maradtak meg, mint a miénk, Baranya, Tolna, Somogy megyében. Ezeket nem piszkálta a politika. Apu éppen ekkoriban kezdte nagy hévvel. Makacs volt, ellenállt minden csábításnak vagy fenyegetésnek, hogy menjen inkább a Patyolatba, egy jó szakemberre ott is szükség van.”
Idősebb Sárdi Jánosnak sikerült átmentenie a kékfestészetet, és amikor jött a divathullám, ki is használta.
„A kékfestészetet elfogadták népművészetnek, így aztán hivatalosan is létezni kezdtünk. A 2000-es évektől nagyon sok népművészeti vásárt rendeztek, és csak azokat hívták, akiknek volt papírjuk erről. 2015-ben a magyar kékfestészet felkerült a magyar kulturális örökség listájára, 2018-ban pedig az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára. „Kár, hogy a fiaim nem folytatják – mondja János – a háromból kettő közgazdász, egy pedig sportmenedzser.”
Júliusban fesztivál!
Július utolsó hétvégéjén tartják a 23. Országos Kékfestő Fesztivált. Sárdi János kezdettől benne van a szervezésében. Tavaly A kékfestészet csodái címmel hirdettek pályázatot szabás-varrást vállaló hölgyeknek. János adja hozzá az anyagot, június végén hozzák a megvarrt ruhákat. „Komoly szakmai zsűri értékelése alapján díjazzuk és a kékfestő fesztiválon be is mutatjuk őket. Tavaly 42 ruhát mutattunk be, idén a duplája lesz. Nagyon jó érzés, amikor az általam elkészített anyag ruhaként új életre kel.”
Fotó: Ambrus Marcsi
