Hivatása a szeretet és a gondoskodás, nevelőszülőként különböző sorsokkal és megannyi élethelyzettel találkozott már, a legfontosabb feladata, hogy megadja a hozzájuk kerülő gyermekeknek azt, amit a legtöbbjük nem ismer: az otthon melegét és a törődést.
„Mi lenne, ha örökbe fogadnánk egy kislányt?” – ezzel a kérdéssel kezdődött tizenkilenc évvel ezelőtt a történetük. „Három császármetszés után nem javasolták az orvosok, hogy még egyszer szüljek, de nem tudtuk elengedni a kislány utáni vágyunkat. Nagyon körüljártuk, milyen lehetőségeink vannak. Három saját gyermekkel volt egy olyan gondolatunk, hogy könnyebben lehetünk nevelőszülők, mintha örökbefogadásra várnánk, és volt egy olyan titkos reményünk, hogy a hozzánk érkező gyermeket megtarthatjuk. Ilyen értelemben véget is ért volna a történetünk, de az élet átírta” – kezdi Marika, akinek akkor a nagyfia tizennyolc éves, a középső nyolc-, a legkisebb pedig négyéves volt. „A férjemmel és a fiainkkal alaposan átbeszéltünk mindent, ha bárkinek ellenérzése lett volna, nem fogunk bele. A gyerekeknek már megvolt a saját véleménye, és egyöntetűen azt mondták, ha minket boldoggá tesz, akkor legyen.” Egy kislányra vágytak, de rögtön kettőt kaptak.
„Azzal, hogy testvérpár érkezett hozzánk, és nekünk három saját gyermek adatott, elkezdett motiválni minket, hogy segítsünk. Nem szerettük volna elvenni azoktól a lehetőséget, akik évek óta várakoznak, hogy gyermeket fogadhassanak örökbe.”
„Ott vagyunk, amíg szükségük van ránk”
Marikáék a hozzájuk érkező gyerekeket sajátjukként szeretik, éppen ezért is szívszorító, amikor el kell búcsúzniuk tőlük. „Amikor három év és három hónap után örökbe adtuk a lányokat, biztosak voltunk benne, hogy ezt többször nem bírja ki a családunk és a lelkünk, de amikor találkoztunk az örökbefogadókkal, a férjemmel egymásra néztünk, és hálát adtunk, hogy a lányoknak ilyen családjuk lesz. Jó érzés volt, hogy tudtunk segíteni, és ott voltunk a gyerekek életében, ameddig szükségük volt ránk. Minden egyes örökbeadásnál arra gondolok, az ő helyére érkezik egy gyerek, aki a mi családunkra vár.” Azóta már tizenöt gyermeknek segítettek családhoz kerülni, néhány hete adták örökbe két és fél év után az egyik kislányukat, most pedig egy kisfiú érkezett hozzájuk. Az évek során sokszor kaptak csecsemőként egy-egy újabb családtagot, volt, hogy a kórházból egyenesen, míg máskor egy olyan családból, ahol nem megfelelően gondoskodtak róla.
„Ahány gyerek, annyiféle” – mondja Marika. „Előzetesen kapunk információt, például aki most jött hozzánk, tudtuk, hogy veszélyeztetett helyzetben volt, nem kapta meg a szükséges orvosi ellátásokat. Nekem ilyenkor készülnöm kell, kötelességem bemutatni az orvosnak, és a védőnővel is fel kell vennem a kapcsolatot. A gyerekek már nagyon várták az érkezését, de ilyenkor nem lehet tudni, mire számíthatunk: lehet, hogy sírni fog, nem szólal meg, általában ilyenkor meg vannak ijedve.”
Mindenki besegít a családból
Ugyan az lenne a cél, hogy rövid intervallumot töltsenek a gyerekek nevelőszülőnél, Marikáék sosem tudják előre, pár hónapról vagy pár évről van-e szó. Amikor behozzák az ajtajukon, onnantól kezdve sajátjukként szeretik, amikor hazagondozzák vagy örökbe adják, el kell tudniuk engedni.
„Ez az életem, a hivatásom, a gyerekeket teljesen úgy képviseljük, mint a vér szerinti gyerekeinket, felelősek vagyunk értük, és mindenkit családtagnak tekintünk. A gyerekek annyira szeretik egymást, hogy hiába nem egyezik a DNS-ük, mégis testvérek.”
A kicsiknek mindent megadnak, amit csak tudnak, különórákra járatják őket, és mindegyikükkel speciálisan foglalkoznak. Ehhez persze az is szükséges, hogy Marikának olyan családi háttere legyen, aki mindenben támogatja. „Van egy türelmes, igazi családapa férjem, aki a legnagyobb segítségem, és a három fiam meg a barátnőik is kiveszik a részüket. Ennyi gyereket ennyi helyre vinni nem kis logisztikát igényel. Az egyik kislányom úszik, a másik táncol, a harmadik jégkorcsolyázik. Minden tehetséget ápolnunk kell, és próbáljuk kibontakoztatni a készségeiket. Úgy élünk, mit egy átlagos család, csak többen vagyunk.” A harmincnyolc nevelt gyerekből többen tartósan velük élnek, például egyikük nyolc éve került hozzájuk, de volt olyan is, hogy egy hat hónapos kisbabát négy hónap után adtak örökbe.
„Minél rövidebb az idő és minél kisebb a gyerek, annál kevésbé traumatikus. Amikor kapunk egy gyermeket, a szülőnek joga és kötelessége, hogy kapcsolatot tartson, nekünk pedig az a feladatunk, hogy erősítsük a vér szerinti szülővel való kötődést. Legtöbb esetben szinte a szüleivé válunk a családoknak is, hozzánk fordulnak tanácsért, és arra ösztönözzük őket, hogy tartsák a kapcsolatot.”
Ki lehet nevelőszülő?
Marika tizenkét éve az SOS Gyermekfalvak nevelőszülője Kecskeméten.
„2014 óta speciális foglalkoztatási jogviszonynak minősül a nevelőszülőség, de nem lehet munkaként tekinteni rá, ez egy életforma. Ahhoz, hogy valaki nevelőszülővé váljon, képzésre is szükség van, amelyet egy döntés-előkészítő tréning előz meg, valamint pszichológiai vizsgálatot és környezettanulmányt is lefolytatnak. Sok lelkes ember kellene, ugyanis rengeteg gyermek várakozik, a mai adatok szerint 2000 nevelőcsaládra van szükség.”
Arról, hogy hogyan lehet valakiből nevelőszülő, és mi a folyamat, itt találhat bővebb információt: sos.hu/neveloszulo
Átszeretgetik őket a gondoskodó fészekbe
Szerencsére vannak szép, megható történetek, amikor a család megerősödik, és vissza tudják gondozni a gyermeket, de sajnos akadnak fájó históriák is. „Ha azt tapasztaljuk, hogy jól működik a kapcsolattartás, javasolhatjuk, hogy akár kéthetente is jöhetnek, de olyan is előfordult, hogy elmarad a szülő látogatása és érdektelenné válik. Ha négyszer nem látogatja meg a gyermeket, nekünk jeleznünk kell, és elindul az örökbeadási folyamat, de ilyenkor többször felhívják a vér szerinti szülő figyelmét, és elkezdődik egy jogi procedúra” – meséli az SOS Gyermekfalvak nevelőszülője. Ebben az esetben általában megyén belül próbálnak örökbe fogadó szülőket találni. Kiértesítik a családot, aki abban a rangsorban van, hogy pont egy ilyen életkorú kisgyerekre várakozik.
„Itt jön a munkánk nagyon nehéz és egyben csodálatos része, amikor a mi otthonunkban látogatják a nevelt gyermeket. Ilyenkor a feladatunk a gyerek és a család között a kötődést segíteni. Úgy szoktam megfogalmazni, hogy ilyenkor átszeretgetjük a mi családunkból egy másik puha, gondoskodó fészekbe. Amikor nálunk nevelkedik egy gyermek, mi vagyunk a szülők, itt vannak a testvérek, nagy érzelmi munka, de racionálisan is bele kell gondolnunk, hogy ezt vállaltuk. Amikor sikerül hazagondozni vagy örökbe adni egy gyermeket, egyszerre érzem, hogy meg tudtuk csinálni, és milyen jó lesz a gyereknek, hogy szerető családba kerül. Felsorakoztatjuk az érveket, és meggyőzzük magunkat is, milyen csodálatos összekovácsolni egy újabb családot. A nevelőszülőnek itt véget ér a feladata, nem kereshetnénk őket, ha a család nem szeretné, de abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a titkos örökbefogadás ellenére folyamatosan kapjuk a leveleket és a fényképeket.”
Szöveg: Somlai-Kiss Tímea
Fotó: Privát
